Októberben ünnepelte 80. születésnapját Balázs György, a Vasas és a Bp. Spartacus egykori játékosa, később vezetőedzője, mesteredző, az MTSZ Életműdíjasa. A tabáni teniszpályákhoz egy életen át hűségesen ragaszkodó szakemberrel a kerek évforduló kapcsán beszélgettünk.
Gy. Szabó Csilla
De nemcsak a múltról, hanem a jövőről is, hiszen legkisebb fia, Dávid, a tizenkét éven aluliak mezőnyében bontogatja szárnyait. Nem is akárhogyan. Édesapjához hasonlóan ő is korosztályos válogatott, a decemberi mesterverseny U12-es fiúbajnoka. A Balázs családban azonban ez nem túl nagy újdonság, életük generációk óta összefonódott a tenisszel.
− Szüleim tanárok voltak, a városmajori KASE-pályán játszottak, mi szinte beleszülettünk a sportágba bátyámmal, Gyulával – idézte fel a régi családi emlékeket Balázs György, akit barátai és sporttársai csak Dugóként emlegettek. – Éppen ezért nekem is természetes volt, hogy gyermekeim hasonló utat járjanak be, bár igazából csak az volt a fontos, hogy sportoljanak, egészséges felnőttekké váljanak. A legkisebbre, Dávidra sem helyezek túl nagy nyomást, azért játszik, mert szereti és minden áron győzni akar. Utóbbi tulajdonságát mindig is sokra tartottam, még akkor is, ha emiatt a kezdetek kezdetén gyakran elpityeredett a pálya szélén. Szerintem nem szabad kiölni a gyerekekből a tüzet, szép lassan meg kell tanítani őket az érzelmeik kezelésére. Dávid is a legjobb úton jár ezen a téren.
Ön és a bátyja, kiemelkedő játékosok, majd edzők lettek, hogy indult a történet?
− Háborús gyerekek voltunk, apánk tisztként Németországban szolgált, anyánk itthon, rólunk gondoskodott. Nehéz évek voltak. A Marczibányi téren laktunk, szemben a salakos foci, kézi és röpi pályákkal. Az alapokat apukánktól tanultuk a Városmajorban, s mivel ügyesek voltunk, amikor átigazoltunk a Vasashoz, cserébe kapott egy tenisziskolát. Tíz éves voltam ekkor. Pedig én legszívesebben a labdát rúgtam volna a környékbeli fiúkkal. A tenisz egy fehér, úri sport volt, a kortársak sokat cikiztek miatta. Egyszer még az ütőt is eldugtam. Később azonban magával ragadott minket a közeg, fantasztikus fiatalságunk volt. Mi voltunk a legfiatalabbak Pasaréten, reggeltől estig a pályán lógtunk. A szüleink csak annyit kértek, este tízre legyünk otthon. Héber Mihály volt az első edzőnk a Vasasnál. Húszéves voltam, amikor Károlyi Imre áthívott a Spariba, mert ütőképes felnőtt csapatot épített. Nem mondhattam neki nemet, különben bevittek volna katonának. Én pedig nem szerettem volna két évet elfecsérelni a teniszkarrieremből. Hetvenötig versenyeztem a szövetkezeti színekben, ez idő alatt csatlakozott hozzánk Babarczy, Csoknyay és Szikszay. Jó kis csapatunk volt.
Teniszezők 1950-ben a KASE, ma BTC pályán, Balázs György alul balszélen, testvére a túloldalon jobbszélen
A teniszkarrierje mégsem úgy sikerült, ahogy azt tudása és képességei alapján tervezte.
Amikor bátyám Svédországba disszidált, akkor büntetésképpen jó öt évig nem utazhattam sehová. Ez nemcsak a teniszemben okozott törést, de a kedvemet is elvette. Tudtam, hogy így nem juthatok messzire. Pedig feltörekvő fiatalként még Gulyás István is megszorongattam. Néhány év múlva azonban már mögöttem jelentek meg a trónkövetelők, akik egy modernebb teniszt játszottak. Taróczy, Szőke pörgetett, felszálló ágban ütötte meg a labdát, én viszont inkább nyesegettem, és a jó lábaimat használtam ki. Nem volt bennem meg az az igazi átütő erő. A belga Davis-kupa-csapat vendégszereplésekor láttam először pörgető játékost. Mindig azt vallottam, amikor a fiatalabbak jobbak nálad, akkor át kell adnod a helyed. Harminckétéves koromig csapatoztam, Varga Gézától kaptam ki az utolsó meccsemen.
Hétfőn kora reggel pedig már be is állt edzőnek…
Igen, reggel hattól-nyolcig adtam órát. Érdekes, hogy a mai napig ilyen korán játszom. Sőt, amikor létrehoztuk a tenisziskolát, és a Kőér utcai pályát is bevontuk a helyszínek közé, akkor úttörők voltunk abban, hogy a legjobbak iskolakezdés előtt jöttek az első gyakorlásukra. Így lett meg a napi két edzés. Egy hatékony utánpótlás-nevelő rendszert építettünk fel, én voltam a vezetőedző, Hegedüs Dodi a lányokért, Szikszay Csonti pedig a fiúkért felelt. Károlyi Imre és testvére, József, mindent megtett azért, hogy mi nyugodtan dolgozhassunk, bármilyen őrültségre képesek voltak a sikerért. Sokra tartottam ezt a tulajdonságukat, mert én is ilyen vagyok. Szerintem nem is lehet másképp eredményt elérni. Olyan rangos teniszsulit hoztunk létre, hogy felvételiztetni kellett a jelentkezőket. Még a legjobb barátom leányát is elutasítottam, kizárólag a rátermettség döntött. De nemcsak neveltünk, igazoltunk is, a kettő jól kiegészítette egymást. Temesvári Andrea és Bartos Csilla érkezésével indult a történet, később csatlakozott hozzájuk Szikszay Réka és Csurgó Virág. Nagyon hasonlóan építette fel Selmeci Petra is a Tenisz Műhelyt, pedagógiailag pedig kifejezetten emlékeztet a legendás Baba nénire, akinél jobban senki sem tudott bánni a legkisebbekkel, különösen a lányokkal.
A Davis-kupa-csapat tagjaként, Gulyás István, Szikszay András, Balázs György és Korpas György (balról jobbra fehérben)
A rendszeren kívül mi volt a sikerük titka?
Például az, hogy a pályák folyamatosan a játékosok rendelkezésére álltak, nem adták ki őket bérlőknek. Amikor a legjobbaknak, Guti Janinak, Köves Gábornak, Markovits Lacinak, Kiss Sándornak saját pályára volt szükségük, nem jelentett gondot. A menő játékosok példaképként álltak a fiatalok előtt, miközben a szakmai képzés is biztos alapokon állt. A fiúkat később szélnek eresztettük, mert nem fértünk el a Tabánban. Mi már akkor tudtuk, hogy minél korábban el kell kezdeni az oktatást. Ezért fiammal, Gyurival, a Száva utcai iskolában szerveztünk jól működő suli és oviteniszt szerveztünk a kilencvenes évek elején. Ide kopogtatott be egy apuka a három gyermekével. A bemutatkozásnál ért bennünket a meglepetés, őt is Balázs Györgynek hívták. A fiai szintén György és Attila, a lánya Ildikó…
Edzőként mit tartott a képzés legfontosabb elemének?
Számomra elengedhetetlen, hogy a játékosnak legyen egyfajta „stílusa”. Olyan szerintem nincs, hogy valaki nagyon csúnyán játszik, mégis eredményes. Természetesen alkalmazkodni kell az egyéniséghez, így nagyon sokféle stílus létezik, mégis meg kell találni a „szépséget” a mozdulatokban. Nem elég, ha valaki erősen eltalálja a labdát, ez nem lehet cél. A kezdő gyerekek esetében hosszú időt igényelhet míg ráéreznek a ritmusra, az időzítésre és a lendületre. Ezt nem szabad megspórolni, hiszen később minden erre a nélkülözhetetlen stílusra fog épülni. Minden gyerekre rá kell szólni, honnan induljon az ütés, és hol legyen a találati pont, majd pedig kivezetés.
Inkább a csoportos, vagy a magánedzések híve?
Egy gyereknek szüksége van társaságra, barátokra. Az is fontos, hogy rendszeresen felfelé és lefelé játsszon. Igen, ez utóbbi is lényeges, így lesz teljes a rendszer. Emlékszem Gulyás Istvánnak sem jelentett gondot ifikkel gyakorolni, legfeljebb kettőt állított szembe magával. Nagyon örülök, hogy Dávidnak mindez adott, Fazekas Vencel és Jóny Márk társaságában nemcsak húzzák egymást, de boldogan is nőhetnek fel. Nekem apaként, ez is fontos érv. Az edzéseknek és a versenyeken azonos arányban kell szerepelniük a programban, még akkor is, ha ezt nehéz megvalósítani. Nem szabad kerülni a kudarcot, játszani kell!
A rendszerváltáskor, az OKISZ megszűnésével, a tabáni teniszéletre is nehéz idők vártak. Hogy oldotta meg a klub vezetőjeként a helyzetet?
Egyik pillanatról a másikra magunkra maradtunk, ezért nagy tettnek tartom, hogy megoldottuk az átalakulást. Végül a kormányzat segítségével éltük túl ezt az időszakot, az állami vezetők játszottak nálunk nap mint nap. A Tabáni Tenisz Center így vált egy jó hangulatú, igen magas presztízsű klubbá. Szakmai szempontból ez törést jelentett számomra edzőként, a klub életben tartása azonban akkor fontosabb volt, s ez így vált az egyik legnehezebb, ugyanakkor legszebb feladatommá is.
Balázs Györrgy és fia Dávid egy sikeres verseny után
A nehézségek ellenére is elégedetten tekint vissza a teniszpályán töltött éveire?
Ma már tudom mekkora szerencsém volt a tenisszel. Az élet egy hullámvasút, amelyben a tragédiák és az arra válaszként érkező öröm pillanatai váltják egymást. Valahogy mindig talpra álltam, még Attila fiam halálából is. A meccsek is ilyenek, mindig vannak hullámvölgyek, amelyekből minél gyorsabban ki kell jönni. Eszerint neveltem fiaimat és lányomat is, soha nem látták, hogy ideges vagyok, és soha nem védtem meg őket olyan helyzetben, amikor nem volt igazuk. A Tabánban közel hat évtizedet töltöttem el, jó érzés, hogy legkisebb fiam is ott játszik most. Pedig idős koromra le szerettünk volna költözni a sümegi házunkba, mindent elrendeztünk, Dávid tenisze miatt azonban maradtunk. Az ő boldogsága most már mindennél fontosabb.
