Ültem a magaslesen, az alapvonal mögötti szektorban. Láttam mindegyik találkozó valamennyi percét. Már régen vége volt az ötödik meccsnek, s csak bámultan magam elé. Barátok, ismerősök jöttek, s kérdezték, Sanyi bácsi, ez hogy lehet.
TotalTenisz/Árvay Sándor
Ez az ötödik meccs nagyon szomorkásra sikeredett. Azok után, hogy 0-2-ről a párosban és egyesben is remeklő, hatalmas szívvel, nagy tűzzel küzdő Piros Zsombi vezérletével visszajöttünk, s kezünk közelében volt a péntek este távolba került, elveszettnek hitt a bolognai nyolc csapatos világdöntőbe vezetőrepülőjegy. Aztán minden összeomlott.
Hogyan lehet?
Be kell ismernünk, hogy ezen a két napon (Arany János Toldiját idézve) egy, csak egy legény volt talpon e vidéken. Két top játékosunk, ki tudja miért, csak percekre villant fel az osztrákok ellen. Marozsán Fábián csupán a párosban jeleskedett néhányszor, Fucsovics Márton pedig a péntek esti szingliben, ahol küzdeni akarásával közel került az egyenlítéshez. Aztán szombaton iszonyatos mélységekre süllyedt. Lehet ugyan, okkal vagy ok nélkül, dicsérni, s piadesztálra emelni az ellenfelet ("Sokkal jobb volt, élete csúcsformájában játszott, nem tudtam vele mit kezdeni"), szóval lehet magyarázkodni, ki is lehet kapni, még a száz rangsorhellyel mögöttünk állótól is. Van ilyen. De tűz, akarat nélkül semmilyen sportágban nincs eredmény.
A futballban ilyen produkció láttán megszólal a B-közép ("Harcoljatok!"), s jön az imádott és rajongott hazaiaknak szóló füttykoncert. Na jó, a tenisz más kávéház, s a debreceni Főnix Aréna publikuma 2:6, 1:5-nél is kitartott. Mondván: e sportágban így illik.
Pedig nem kellene, hogy így legyen. A néző komoly pénzeket fizetett a belépőkért, a szállásért, utazott, elhozta gyermekét tanulni, élvezni a játék örömét, megismerni a tévéből látott klasszisokat - elvárhatja tehát, hogy kedvelt sportágának sztárjátékosa ne csupán pályára menjen, s bágyadtan botorkáljon, hanem legalább küzdjön. Rossz napot kifogni, gyengén játszani lehet - de lélektelenül nem.
Már kiürült a stadion, hozzáláttak a berendezések kiürítéséhez, s csak az osztrákok ünnepeltek a tribünön, amikor egy nagy csoport gyermek vette birtokba a pályát, s rövid ideig bemutatózott a szivacslabdákkal. Egymásnak okoztak örömet, ha már hiába szurkoltak a nagyoknak lelkesen. Mit láttak? Szív nélküli játékot, ütőtörést, érdektelenséget. Életük talán első teniszmeccsén, mely a sportágoz köti/kötné őket, a rajongott sztároktól ezúttal nem kaptak semmit.
Még egy aláírást sem az óriáslabdára. Egyedül Piros Zsombor vette a filctollat, s szolgálta ki a kerítésnél a tenisz ifjú rajongóit. A válogatottbeli társai gyorsan távoztak. Ez is másképp van a viselkedéskulturában egyébként a tenisztől fényévnyi távolságra, illetlenként minősített labdarúgásban - vesztes mérkőzés után a focisták kivonulnak a B-középhez, mintegy bocsánatkérésként a rossz teljesítményért, s egyben megköszönve a támogatást egy ilyen balsikerű nap után is.
Nem ez volt a magyar tenisz dicsőségnapja. S nem csupán a végeredmény miatt.
Vajon mit tanultak az imádott sztároktól?
