A Vasas SC korábbi korosztályos válogatott játékosa, Ábrahám Vivien, örömmel mondott igent 2018-ban egy amerikai teniszösztöndíjra. A biztatóan induló történetből azonban rémálom lett, amelyről a helyi sajtó is cikkezett tavaly tavasszal. A magyar játékos azóta lediplomázott, Missouriból New Yorkba költözött, élményei hatására pedig az amerikai egyetemi női sportolók mentális egészségét választotta témaként jelenleg publikálás alatt álló mesterdiplomája tavalyi lezárására.
Gy. Szabó Csilla
A Folyondár utcai Sávolt Akadémián kezdett 7 éves korában komolyabban teniszezni Ábrahám Vivien, aki sportoló családba születve sok sportágat kipróbált, úszott, lovagolt, aerobikozott, de leginkább megállás nélkül mozgott. Ugrott, futott, ezért többen is atléta édesanyja, Jankovics Júlia nyomdokaiba igyekeztek terelni, ám ő egy családi nyaraláson, az olimpiai bajnok kajakos édesapjával, Ábrahám Attilával ütögetve a teniszbe szeretett bele. Testnevelő tanári diplomával rendelkező szülei már ekkor felismerték jó labdaérzékét és mozgáskoordinációját, ezért be is iratták egy a lakhelyükhöz közeli kis klub edzéseire. Néhány hónappal később pedig már egy Folyondár utcai csoportban találta magát. Kilenc évesen Kiss Dániellel kezdte meg az erőnléti edzéseket, a korábbi gátfutó is azok közé tartozott, akik az atlétika felé irányították. A kislány azonban ekkor már letette voksát a tenisz mellett.
− Hálás vagyok szüleimnek a sportos neveltetés miatt, de soha, semmit nem tettek kötelezővé számunkra, így a sportágválasztást is ránk bízták – idézte fel a kezdeteket Ábrahám Vivien, akinél ez a pillanat 9 éves kora körül jött el, ekkor mondott búcsút az aerobiknak. – A koromhoz képest érett gondolkodású kislány voltam, így azt akartam tudni, melyik sportág az, amelyben később profi lehetek és a megélhetésemet is biztosíthatja. Szüleim a teniszt mondták. Nagy volt a kísértés, mert mindig is imádtam a zenét, zongoráztam, zeneiskolába jártam, ugyanakkor a játék is fontos volt a számomra. Végül az eszemre hallgattam. A mai fejemmel viszont már azt mondom, különösen az amerikai tapasztalataim alapján, hogy minél több sportot kellene a gyerekeknek párhuzamosan űzniük, s a lehető legkésőbbre kitolni a választást. Bár én semmit sem bántam meg az otthoni évekből, nagyszerű edzőkkel dolgozhattam, akiktől remek alapokat kaptam, s akik emberileg is nagyon közel álltak hozzám.
Éppen tíz éve nyert U16-os mesterversenyt Ábrahám Vivien (jobbról) Akkori klubtársai, Tóth Amarissa és Dobák Bálint szintén megnyerték kategóriájukatFotó: VASAS SC
Eleinte több szakember is foglalkozott vele, amikor véglegesen a versenyzés felé fordult, Fonó László vette át felkészülésének irányítását, s tizenhat éves koráig edzette. Vivi a mai napig őt tekinti nevelőedzőjének. Ezt követően a Nemzeti Edzésközpontban folytatta a munkát, ahol Kuharszky Zoltán adott újabb lendületet teniszkarrierjének.
− A kispályás meccsek nem igazán érdekeltek, a tizenkét éven aluliak között kezdtem el igazán versenyezni, a szüleim jó érzékkel igyekeztek picit visszafogni – tudtuk meg Ábrahám Vivientől, akit az első vereségek okozta keserűségtől viszont a szülői törődés sem óvhatott meg. – Már az első tornámon döntőztem, nem tudom ki ellen, viszont arra világosan emlékszem, ahogy a könnyeimmel küzdök az erősebb kislány ellen. Ez a helyzet később sem lett sokkal jobb, a versenyeken nem tudtam kihozni magamból azt a tudást, amelyet az edzéseken könnyedén produkáltam. A fizikális adottságaim, a labdaérzékem, a tehetségem adott volt, a meccseken azonban az akaratból görcsösség és erőlködés lett. Mentálisan nem voltam elég erős, pedig a munkát beleraktam, és az edzőim is végig támogattak. A gyermekkoromtól fennálló versenyszorongást nem tudtam teljesen leküzdeni.
Ilyen körülmények között nem is csoda, ha a szövetségi mérföldkő-program elvárásait sem teljesítette, bár ebben annak is része volt, hogy szülei nem támogatták a könnyebb pontszerzést lehetővé tevő, drága és távoli utazásokat. Korábbi élsportoló édesanyja és édesapja a környékbeli erős tornákat részesítette előnyben, minden mást csak önbecsapásnak tartottak. Ebben lányuk is egyetértett, számára is nagy lelki teher volt úgy kiesni egy torna első fordulójában, hogy a költségek az egekbe szöktek. Amikor kikerült a NEK-ről, a MESE-ben folytatta Kardhordó Szilárdnál.
Ábrahám Vivien egyeteme színeiben
− A Móricz Zsigmond Gimnázium kitűnő tanulója voltam, tanáraim megbíztak bennem, én pedig egy jól működő rendszert állítottam fel magamnak. Napi öt órákat edzettem, a suli is jól ment, profi karrierről álmodtam. Végül mégis inkább egy amerikai teniszösztöndíjat választottam. Nagyon fontos volt, hogy magas színvonalú tanulmányokat folytathassak. A tenisz így vált célból eszközzé, és így döntöttem végül a Missouri Egyetem mellett. Ottjártamkor negyvennyolc órát tölthettem a campuson, csupa szépet és jót láttam, hallottam. A valóság azonban többnyire más, mint a bemutató napon – beszélt a 2018-as sorsfordító év történéseiről Vivien, aki döntésénél azt is figyelembe vette, hogy Missouriban jobbak az életlehetőségek, mint a houstoni ajánlat esetében.
A 19 éves fiatal végül 2018. augusztusában repült el az Egyesült Államokba, ahol gyorsan szembesült a valósággal. A Power Five – az öt legrangosabb egyetemi amerikai foci konferencia, amely a legmagasabb színvonalat képviseli – versenyistállójának szellemisége fogadta, s bármilyen felkészülten is érkezett, a főedző és a teniszezők közötti feszültség az ő életére is rányomta bélyegét. Az amerikai hierarchikus rendszerben mindenért a játékosok voltak a felelősek, így a jó csapatszellem sem tudott kialakulni. Vivien egy lelkileg nehéz időszakot élt át, bár az eredményei magukért beszéltek. A konferenciában ugyan nem tudtak párharcot nyerni, ám azon kívül igen, utóbbiban még hosszabb győzelmi sorozatot is produkált „freshman”-ként.
A második évben tovább lépett előre, 5-6-os játékosból, 2-3-4-es lett. A COVID azonban közbeszólt, és 2020. tavaszát itthon töltötte. Teniszezni ugyan nem tudott, de mindennap futott a Margitszigeten, majd komolyabban is az atlétika felé fordult. Olyan jó időket ment, hogy néhány hónapra a Fradi sprinterei is maguk közé fogadták.
A Vivien történetét elmesélő amerikai cikkhez készült ez a fotó 2023-banFotó: voxmagazin.com/Lauren Spakovski
− A sok feszültség nyomán a főedző távozott az egyetemről és a korábbi aszisztense vette át az irányítást – folytatta amerikai történetét Ábrahám Vivien. – Akarta, hogy maradjak, mert többen is eligazoltak, és még ahhoz is hozzájárult, hogy a tenisz mellé az atlétikát is felvegyem. Kisvártatva azonban elkezdett fájni a lábam, fáradásos törést diagnosztizáltak és szeptemberben meg is műtöttek. Ekkor már visszatértem az Államokba, nagyon kemény hónapok következtek, szinte újra kellett tanulnom járni. Az erősítést azonban nem hagytam abba, és egy edzői hiba nyomán kiugrott a vállam, amelyet később szintén műteni kellett. Huszonegy májusában térhettem vissza a pályára, a főedző, aki a hosszú és nehéz sérülésem alatt nem is érdeklődött felőlem, egy rövidebb huza-vona után egyszerűen kirúgott az együttesből. Mivel új volt a tisztségében, ezt meg is tehette, a szabályok őt védték. Pedig ekkor már én lettem volna a csapatkapitány és kettes posztra is visszaküzdhettem volna magam. De még esélyt sem kaptam a bizonyításra, a cuccaimat is egy szemeteszsákba összegyűjtve kaptam meg. Az ösztöndíjam megmaradt, tanulhattam, de a konditermet már nem használhattam, az edzők nem álltak a rendelkezésemre, mindent önerőből kellett megoldanom. A tanáraim viszont nagyon sokat segítettek, két éve le is diplomáztam. Ezt követően ismerhette csak meg a világ az én kis történetemet, amelynek igen nagy visszhangja volt az amerikai egyetemi világban. Az edzőt el is bocsátották. Anyagi okokból a mesterképzést is Missouriban végeztem, négy félév helyett három alatt, tavaly nyáron pedig egy ösztöndíj segítségével New York-ba költöztem.
Az amerikai teniszösztöndíj sem álom tehát mindenki számára. Ábrahám Vivien éppen ezért a női egyetemi sportolók mentális egészségét kutatta tavaly, sikeresen le is diplomázott, jelenleg pedig a publikálásán dolgozik. A témaválasztásban óriási szerepe volt a vele történteknek, amely pontot tett teniszkarrierje végére. Az ütőt azonban nem tette le végérvényesen, olyan szintre szeretné visszahozni magát, hogy a legjobbak számára is ütőpartner lehessen. Még akkor is, ha most már csak a játék öröme motiválja. De visszahívták nagy sportmárkák fotózásaira is, amelyben örömmel vesz részt, mivel tanulmányaival összhangban, a média világában, kreatív stratégaként, vagy marketingesként képzeli el a jövőjét.
− A kutatás során végzett interjúkból kiderült, hogy milyen sokan járnak hasonló cipőben, az esetem nem kirívó, csak éppen senki nem mer szólni ellene – összegezte véleményét Ábrahám Vivien. – Biztos vagyok benne, hogy több női főedzőre lenne szükség, vagy olyan férfiakra, akik megértik a nemek közötti különbségeket és az ebből fakadó módszertani eltéréseket. Fontos, hogy az edzőnk arra is figyeljen, mit csinálunk a pályán kívül. Magyarországon ezen a téren sokkal jobb tapasztalataim voltak. Fonó László és Kuharszky Zoltán egyaránt családias érzéseket keltett bennem. A komfortos légkör megteremtése a női sportolók esetében az eredményességet is befolyásolja. Az amerikai egyetemi rendszerben ugyanakkor nem lehetnek nehéz napjaid, folyamatosan teljesítened kell, a helyzeted mégis bizonytalan. Akár egy sérülés nyomán is végleg elfelejthetnek, de ha nem így történik, négy-öt év alatt akkor is felőrölhet mentálisan a versenyistállók szellemisége. A teniszkarrieremnek véget vetett ez a történet, de New York-ban nagyon jól érzem magam, és várom a nagy lehetőséget. A teniszpályán kívül talán könnyebben valósíthatom meg az amerikai álmot.
