A Magyar Edzők Társaságának legrangosabb hazai elismerését, az Edzői Életmű Díjat vehette át Hegedűs József szeptember végén. A 2015-ben alapított elismerést most először ítélték oda a hazai teniszélet egyik kiemelkedő szakemberének. Mindenki „Dodi bácsija” éppen ezért nemcsak saját maga, de a sportág számára is megtiszteltetésnek tartja, hogy rá esett a MET választása.
Gy. Szabó Csilla
A Magyar Edzők Napján, szeptember 25-én, különleges eseményre gyülekeztek a hazai sportélet kiválóságai a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen. A díjkiosztóval egybekötött gálavacsorán vehette át kitüntető címét Hegedűs József, a BEAC, a Bp. Honvéd, a Bp. Spartacus, a Vasas és az IDOM egykori kiváló szakembere is, akinek hat tanítványa jutott el a világranglista legjobb száz játékosa közé. A 82. születésnapját a hétvégén ünneplő kiváló szakemberrel a rangos elismerés kapcsán beszélgettünk kivételes edzői karrierje tanulságairól.
− Két évvel ezelőtt, kerek születésnapján, megható volt látni azt a szeretetet, amellyel egykori tanítványai a mai napig körülveszik. Volt, aki külföldről érkezett a meglepetésbulira…
− Én is meglepődtem, nem is sejtettem, mire készülnek – vallotta be honlapunknak Hegedűs József, aki az Edzői Életmű Díj kapcsán is kapkodhatta a telefont, százával kapta a gratulációkat. – Nagyon jól esett őket ismét együtt látni, feleleveníteni a sok szép közös emléket. Számomra mindig is fontos volt a közösség. Nagy kluboknál edzősködhettem, ahol jól működött ez a gondosan felépített rendszer, és amelynek a csapatbajnokság is része volt. A szigorúan vett egyéni képzést nem tartom olyan eredményesnek, mint a szélesebb keretek között elvégzett munkát. Mindenkinek hasznos, ha felfelé és lefelé egyaránt játszhat, még akkor is, ha ez utóbbit a jobbak már szeretik elkerülni. Pedig mindig vannak olyan játékelemek, amelyeket csak egy gyengébb ellenféllel szemben, edzésen lehet begyakorolni. Csapatban, közösségben, a sikerek is többet érnek. Egyrészt pozitív hangulatot teremtenek, másrészt motiválnak. Ha közülünk egynek sikerült, miért ne menne egy másikunknak is? Az IDOM-nál volt erre nagyszerű kezdeményezés Gödry Ádám részéről, a Népligetben minden adott volt ahhoz, hogy sikeres teniszezőket neveljünk. Sajnálom, hogy egyéb okok miatt ez nem lett hosszúéletű.
Hegedűs Józseffel a díjátadón is ott voltak a szívéhez közel állók közül Schmitt Petra, Gubacsi Zsófia és Punyi Gábor
− Ezért nem folytatta az edzősködést sem az IDOM után?
− Inkább azért, mert felmértem a saját, koromból fakadó határaimat. Hetven fölött már lelassul az ember, nem tud úgy játszani, mint azelőtt. Persze tanítani lehet szóban is, de nekem úgy ment mindig a legjobban, ha be is tudtam mutatni azt, amit kértem. Ez nem jelenti azt, hogy egy edzőnek Federer szintjén kell teniszeznie, de „beégnie” sem szabad a tanítványai előtt. Szívesen idézem a határozottságáért, keménységéért és a szakmai elvhűségéért általam igen nagyra becsült, egyedülálló szakvezető, dr. Jákfalvi Béla erre utaló híres mondatát: amióta feltalálták a kosarat, bárki lehet teniszedző. Sajnos ebben sok az igazság. A stabil tenisztudás mellett azonban az edzői képesítést is legalább ilyen fontosnak tartom. Az edzőképzésen tanultakat én is nagyon jól tudtam kamatoztatni a pályám során, a pszichológiai, a pedagógiai, az anatómiai, az erőnléti ismeretek szépen kiegészítették a technikai és taktikai tudásomat. Ezek összessége még abban is segített, hogy a szülőkkel való kapcsolatot többnyire a helyes irányba tudtam terelni, miközben a játékosok nyelvén is jól értettem.
− Úgy tűnik, manapság kevésbé tartósak a mester és tanítványa kapcsolatok.
− Manapság úgy tűnik, kevésbé tartósak a mester és tanítv− Régen is volt „válás”, még ha ritkábban is, hiszen idővel minden jó együttmánya kapcsolatok.űködés megromolhat. Emiatt ápoltam a családdal is jó kapcsolatot. Manapság ennek még nagyobb a jelentősége, hiszen az anyagi terhek jelentős részét most már ők viselik. A régi klubrendszerben jobban lehetett távolságot tartani. Viszont az már az edzőn is múlik, hogy a szülők pozitív szerephez jussanak gyermekük teniszkarrierjében. A Noszály testvérek édesapja például testnevelő tanár volt, így Sanyi téli alapozása során fontos szerepet adtam neki. De Temesvári Ottót is rávettem arra, hogy az időigényes, általa is jól kivitelezhető gyakorlatokat Andi inkább vele csinálja meg délelőttönként, amikor én amúgy is dolgoztam a munkahelyemen. Így egyfajta partnerség alakult ki köztünk, amelyet én irányítottam. Az életreszóló barátságok persze elég ritkák a teniszpályán, nekem szerencsére több is van. Gubacsi Zsófiával, Punyi Gáborral, Kellner Ádámmal például – elnézést kérek azoktól, akiket nem említek – rendszeresen beszélünk, de még az Egyesült Államokban élő Batta Luciával is mindig találkozunk, ha éppen itthon van. Nem is beszélve azokról, akik nem lettek ismert teniszezők, a pályán tanultakat az életben kamatoztatták és váltak sikeres emberekké. Rájuk ugyanolyan büszke vagyok, mint a top százas tanítványokra.
Dodi bácsi a díjátadón felesége, Ujhelyi Ágnes Mária társaságában, aki munkája során is támogatta
− Ők is a Dodi bácsi által megkövetelt pontosságra építettek később?
− Többek között arra is. De ez nem volt egyoldalú elvárás a részemről. Mindig elmagyaráztam a játékosoknak, mit miért kérek tőlük. Ők pedig megértették, hogy mindezt értük teszem. A pontosság például nemcsak fegyelem kérdése. Az edzés elején félórát beütéssel, melegítéssel töltöttünk. Ha valaki késett, akkor vagy nem melegített be rendesen, s ezzel a sérülést kockáztatta, vagy tíz-tizenkét társát kényszerítette várakozásra. Ahogy húzódott az edzés úgy lett egyre hosszabb és fárasztóbb, miközben a hatékonyságából is veszítettünk. A büntetés – tíz percen belül egy kör béka, húsz percen belül egy kör béka és húsz kenguru – tehát nem volt öncélú a részemről, s ezt ők is tudták. A szeretetet, a törődést, edzés után igyekeztem kimutatni, különösen akkor, amikor rossz passzban voltak, vagy veszítettek. Hiszen alapvetően gyerekekről volt szó, akikről csak tizenhét-tizennyolc éves korukban derült csak ki, lehet- e topjátékos belőlük. A többségből nem lett, de rájuk is szükség volt ahhoz, hogy a legjobbakból az legyen. A sikeres utánpótlás-nevelés kulcsa ugyanis a széles bázis, amelyre az egész piramis építhető. Sok-sok teniszt szerető gyerek kell ahhoz, hogy egy topszázasunk legyen.
− Alapvetően mindig kiemelkedő utánpótlás-nevelő edzőként emlegetik, pedig arra is rálátása volt, hogy tanítványai hogyan boldogulnak felnőttként. Ön szerint miért olyan nehéz a befutás?
− Az összetettsége miatt. A jó technikai és taktikai alapok elengedhetetlenek, ehhez kell a tökéletes erőnlét és egy erős fej. Tudomásul kell venni, a tenisz is elsősorban ez utóbbiban dől el. De van még egy fontos dolog, amiről ritkán beszélünk. Ez pedig az életmód. Egy topjátékos tegnap még Tokióban játszott, ma Budapesten, holnap New-Yorkban, a jövő héten Dél-Afrikában. Földrészeken, időzónákon utazik át, egyik évszakból a másikba, idegen konyhák ételeit fogyasztja, miközben folyamatosan borul a bioritmusa. S mindezt egyedül az edzőjével, vagy a két-három fős stábjával, miközben a társas kapcsolatai is egyre szűkülnek. Ember legyen a talpán, aki ezt hosszútávon bírja. Ha valahol hiba van, máris öt-tíz százalékkal gyengébben teljesít, ami ebben a nemzetközi mezőnyben azonnal vereséghez vezet. Vajon erre fel lehet készíteni egy kisgyermeket? Meg tudjuk mondani tizenkét évesen, hogy ő alkalmas lesz erre? Természetesen, nem. Menet közben derül ki, bírja, vagy sem. És már vissza is értünk a nagy merítés, a széles bázis fontosságához.
Hegedűs József (jobbról a negyedik) az idei díjazottak között
− A felnőttek közé lépéskor gyakran joggal merül fel az edzőváltás lehetősége. Ez mindig indokolt?
− Ahogy minden a teniszben, ez is egyéniség és személyiség kérdése. A felkészítőnek azonban mindig el kell fogadnia, ha úgymond „kinövik”. Én sohasem haragudtam, amikor valaki továbblépett. Sőt. Noszály Sanyit például én ösztönöztem a váltásra. Amikor tizenhat évesen berobbant a nemzetközi mezőnybe, tudtam, hogy ettől kezdve utaznia kell. A Honvédnál azonban nem tudtam ehhez megteremteni a hátteret. Tíz-tizenötezer dollár elég lett volna egy minimális programhoz, de még annyi sem volt. Őszinte voltam hozzájuk, és arra megkértem őket, nézzenek támogatók után. Így jött Varga Géza és az Építők. Sanyi pedig be is ment a százba. Ilyen esetekben racionális döntéseket kell hozni, és félretenni az érzelmeket. Örülök, hogy sikerült neki. Gubacsi Zsófi esetében utazóedzővel oldottuk meg a problémát, a hazai csapatom, vagyis a többi tanítványom miatt, ugyanis ritkán tudtam elkísérni. Keller László személyében egy olyan kolléga csatlakozott hozzánk, akivel mindkettőnknek jó volt a kapcsolata, és akivel igen hasonló elveket vallottunk a sportról és a teniszről. Egy ideig egyébként ma is el lehet így jutni, de a legjobbaknak azért már saját stábra van szükségük. Fucsovics Márton és Kellner Ádám együttműködését is említhetném, az ő esetükben is fontos a kettőjük közötti baráti kapcsolat. Ádi tanítványom volt, bátorítottam a feladat elvállalására, és nagyon is megértem, miért működik. Mindenkinek egyedi út vezet a szívéhez, nekünk edzőknek pedig ezt kell megtalálnunk.
− Hogyan telnek a napjai, lehet tenisz nélkül élni?
− Tenisz nélkül? Nem hiszem. Edzősködés nélkül már inkább. Még most is heti tizennégy-tizenöt órát vagyok pályán, a barátaimmal napi rendszerességgel játszunk. Igyekszem derűsen élni a napjaimat. Most például az életműdíj miatt kerestek sokan, ami nagyon jól esett. Az pedig még inkább, hogy a Magyar Edzők Társasága a személyemen keresztül a teniszre is gondolt. Sportágunkról – sajátos rendszere miatt – gyakran megfeledkeznek, a mostani elismerés éppen ezért nemcsak nekem, de valamennyi kollégámnak is szól.
A díj
Fotók: Magyar Edzők Társasága és Facebook
