Ötven éves a wimbledoni bojkott, amely örökre megváltoztatta a teniszt. Íme a szakítás története.
Csizmazia Zoltán
Rövidesen kezdődik az idei harmadik Grand Slam-torna, az egyetlen füves, amelyet Wimbledonban rendeznek immár 1877 óta. Ez lesz a 136. verseny és az 55. az Open Érában. Mégis talán az ötven évvel ezelőtti, 1973-ban vívott viadal marad a legemlékezetesebb, mert az alapjaiban változtatta.
A Pilic-ügyként elhíresült történet kellett ahhoz, hogy a szövetségek, a játékosok és az ATP viszonya egy életre megváltozzon. Abban az időben úgy működtek a dolgok, hogy a játékosok a különböző versenyek promótereivel szerződtek, és a világ akkor legjobbja, Nikola Pilic – Novak Djokovics korábbi edzője – is hasonlóan járt el, amikor a montreali versenyre kötelezte el magát, így nem tudott hazája Davis Kupa-csapatában szerepelni.
A fiatal Novak Djokovics és korábbi edzője, Nikola Pilic
Ezen Pilic nagybátyja, a Jugoszláv Tenisz Szövetséget irányító Dusan Kovac annyira megsértődött, hogy kijárta a nemzetközi szövetségnél, hogy a Roland Garroson is döntőt játszó Pilicet kilenc hónapra tiltsák el. Arra viszont senki sem számított, hogy a wimbledoni tornára nevező játékosok közül 81-en szolidaritást vállalnak a horvát származású teniszezővel és visszalépnek a versenytől. A tizenhat kiemeltből 13 mondott nemet, köztük olyan sztárok, mint Stan Smith, Rod Laver, John Newcombe, Artur Ashe, vagy Ken Rosewall.
Hiába mérsékelték a büntetést végül egy hónapra, Pilicnek mindenféleképp ki kellett volna hagynia Wimbledont. Öt napig ettől volt hangos minden brit újság, címlapon hozták a sztorit, és már arról keseregtek, hogy a játék már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen volt. Az ATP igazgató tanácsában sem volt előbb egyetértés a bojkott mellett. A címvédő Smith nagyon szeretett volna játszani, Ashe viszont a távolmaradás fontosságát bizonygatta, 3:3-ra állt a szavazás, végül az elnök Cliff Drysdale tartózkodott. De a szavazategyenlőség is a bojkott fontosságát bizonyította.
A szervezőknek is gyorsan lépni kellett, valahonnan fel kellett tölteni a mezőnyt. Az akkor 17 éves Björn Borg így szerepelhetett Wimbledonban, de Jimmy Connors is nemet mondott a bojkottra. Főleg kelet-európai játékosokból töltötték fel a mezőnyt, nem véletlen alakult úgy, hogy az 1973-as döntőt végül a csehszlovák Jan Kodes nyerte, aki az orosz Alekszej Metrevelit győzte le.
„A harmadik fordulóba két olyan angol is bejutott, aki teniszezni sem tudott. Kodes szintén ki akarta hagyni a tornát, de nem merte, mert csehszlovákként – hasonlóan a többi szocialista országhoz – szolidárisnak kellett lennie Jugoszláviával. A brit Roger Taylor, aki az elődöntőig jutott, csak azért nem volt benne a bojkottban, mert úgy gondolta, így van esélye a végső győzelemre. Később bocsánatot kért tőlem emiatt” – mesélte aztán Nikola Pilic.
Nikola Pilic, az egykori botrány kirobbantója
A közvéleményt, a szurkolókat nagyon nem hatotta meg a bojkott. Több mint háromszázezren látogattak ki a versenyre, amely a második legnagyobb nézőszám volt a torna addigi történetében. De akadt olyan újság, amely nem éppen a renegátokra hízelgő szalagcímmel jelent meg: „Wimbledon nagyobb, mint néhány elkényeztetett sztár” – írták.
"De ez nem a pénzről szólt. Arról volt szó, hogy ki kell szakadni a nemzeti szövetségek szorításából. A játékosok végül azt mondták, hogy nem fogjuk eltűrni, hogy amatőrök mondják meg nekünk, profiknak, hogyan irányítsuk az életünket” – mondta később a bojkott egyik szervezője, Jack Kramer.
Az eset aztán végül ráirányította a figyelmet arra a fontos tényre, hogy a játékosok rendelkeznek igazán nagyobb hatalommal, így a történet óta hasonló eset egyetlen nemzeti sportszövetséget irányító vezető fejében sem fordult meg.
Fotó: Twitter és World Tennis Magazine/archives
