Nyirő László, aranyjelvényes nemzetközi versenybíró a minap ünnepelte profi karrierje kezdetének negyvenedik évfordulóját. Ebből az alkalomból kértük, meséljen az elmúlt négy évtizedről, mely 37 országot érintett, benne a wimbledoni tornán való bíráskodást is (fotónk).
TotalTenisz
TT: Eredeti foglalkozása szerint tanár. Hogyan került kapcsolatba a teniszbíráskodással?
NyL: Valóban, angol-orosz szakos tanárként végeztem a debreceni egyetemen, és részben ott, részben később az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanítottam, nyelvészettel foglalkoztam. Igazából soha nem szakítottam teljesen ezzel a szakmával, és szép elismerésként két éve az Aranydiplomámat vehettem át. A tenisszel még hallgató koromban barátkoztam meg, Debrecenben a DEAC csapatában játszottam, innen ismertem a MTSZ vezetőit is, akik keresték az angolul tudó és a sportágban jártas embereket, így történt, hogy egy szép napon Gulyás István, a szövetség elnöke megtalált, és azt mondta: „Nyirő sporttárs, te bíró leszel”.
TT: Csak így? Semmi tanfolyam, képzés?
NyL: Semmi, irány a mélyvíz. Sőt, azonnal I. osztályú minősítést kaptam. 1982 kiemelkedő év volt a magyar tenisz történetében, a szövetség alapításának 75. évfordulóját ünnepelte, Budapesten tartották az EurópaiTenisz Szövetség (akkori nevén ETA) közgyűlését, a Folyondár utcában rendeztük a korosztályos Európa-bajnokságot, a szigeten a bajnokcsapatok kontinens bajnokságát, Nyíregyházán pedig az amatőr Európa-bajnokságot. Mindegyik eseményen én voltam a versenytitkár, nyilván a nyelvtudásomra volt szükség, de igyekeztem ellesni a szakma fortélyait a külföldi döntnököktől. Sikerült megismernem az európai vezetőket is, és jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ennek is köszönhető, hogy amikor 1984 februárjában Baselben nemzetközi versenybíró iskolát szervezett az MIPTC, engem is felvettek.
TT: Manapság az ITF, a nemzetközi szövetség tart ilyen iskolákat, mit takart az MIPTC?
NyL.: A Men’s International Professional Tennis Council rövidítése volt ez, ők bonyolították az ATP világranglistába beleszámító férfi profi versenyeket. A bíráskodás viszont alapvetően teljesen amatőr volt, és a játékosok lázadoztak, mondván hogy az ő nyereményük ne múlhasson amatőr döntéseken, ezért a szervezet saját kezébe vette a bírók képzését és vizsgáztatását. Persze, nem lehetett egy csapásra ennyi szakembert előállítani, ezért azt csinálták, hogy mindenhová egy versenyellenőrt, supervisor-t delegáltak, aki teljhatalommal bírt a verseny felett. Ilyen supervisori jogosítványt kaptak a sikeres vizsgázók, köztük én is, elsőként és sokáig egyetlenként az akkori szocialista táborból.
TT: Viszont éppen a szocialista táborban nem volt ilyen verseny. Akkor hol lehetett dolgozni?
NyL: De volt, a bolgárok már csináltak egy szatellit sorozatot, ami négy hétből állt, és a három előversenyen elért eredményük alapján jutottak a játékosok a mesterversenybe, aminek a végén összteljesítményükért kaptak ATP pontokat. Természetesen engem azonnal ide irányítottak és elkezdhettem a működést. Ami a bolgároknak sikerült, az nekünk is fog,mondtuk Hole György barátommal, a Tenisz Magazin főszerkesztőjével, és 1985-ben, úttörőként bele is vágtunk Magyarország első, dollárdíjas, professzionális sporteseményének megszervezésébe. A magyar szatellit közkedveltté, szinte védjeggyé vált a tenisz világában.
TT: Hole Györggyel később még szorosabb lett a kapcsolatuk, hiszen a tenisz szövetség vezetését is átvették.
NyL: Igen, Gyurit a rendszerváltás után 1991-ben elnökévé választotta az MTSZ, sajnos egy évvel később tragikus autóbalesetben elhunyt. Az ő kedvéért álltam be főtitkárnak, és egészen 1996-ig hivatalban maradtam. Óriási kihívás volt a központilag, állami irányítás alatt álló sportszervezetből önálló, saját céljainknak, szükségleteinknek megfelelő struktúrát kialakítani. Régebben még a versenyszabályok is teljesen az amatőrizmust szolgálták ki. A szabálykönyv fő gondozója Gorodi László, az európai szövetség és az MTSZ alelnöke volt, tőle vettem át a stafétabotot. Több hónapos munkával írtam meg az ATP szabályait gyakorlatilag magyarítva és a hazai adottságokhoz igazítva azt a szabálykönyvet, amelynek szövege mintegy 90%-ban még ma is használatban van. Ez forradalmi változás volt, de a munkakörrel járt, mert kérdezem, mit ér egy olyan főtitkár, aki nem ért a szabályokhoz? Megfelelő partnerek nélkül persze nem ment volna a dolog, de szerencsére akkor olyan tagokból állt az elnökség, akikben megvolt a szükséges jártasság, tapasztalat, felkészültség ehhez a feladathoz.
TT: Sikeres főtitkárként mégis távozott a posztjáról. Ennek mi volt az oka?
NyL: Választanom kellett a bíráskodás és a szövetség vezetése között, mert a kettő összeférhetetlenné vált. Gondoljunk csak bele, hogyan lehet a pártatlanság látszatát is fenntartani, ha valaki egy szövetség vezető munkatársa? Ráadásul létezik egy olyan sajátos, nemcsak magyar felfogás, hogy a hazai játékos felé lejteni kellene a pályának, ami a nemzetközi színtéren dolgozók számára teljes képtelenség. Teszem fel, ha kétes esetekben a hazait pártfogolnám, utána hogyan fogok az ellenfele szemébe nézni a következő héten egy másik országban, másik versenyen? Az odavalósi joggal mondaná, ha az előző héten ellene csaltam, akkor most legyek szíves őneki csalni. Na ez nem megy. Büszkén állíthatom, hogy bennem mindig megbíztak a játékosok, kikezdhetetlen volt a hitelességem, ezért is tudok negyven éve a pályán maradni.
TT: Nemcsak mint supervisor tevékenykedett, hanem úgy tudom, székbíróként is.
NyL: Igen, a 90-es években rendszeresen dolgoztam a székben ATP tornákon, de a skalpjaim között volt Wimbledon és a barcelonai olimpia is. Az öröm természetesen a versenybíráskodás volt és van, a minap összeszámoltam, eddig összesen 37 országban fordultam meg, és a nagyjából ezer „mezei” profi verseny mellett a tarsolyomban van hat korosztályos Európa-bajnokság (Zaragoza, Athén, Berlin, Plzen és Moszkva kétszer) trófeája, öt szenior csapat világbajnokság és sok egyéb. De a szakma csúcsa számomra mindenképp a Davis Kupa döntnökség, 24 különböző országban összesen 42 találkozót vezényeltem le, többek között egy világcsoport negyeddöntőt is. A régi iskolatársak közül már csak ketten, egy német kolléga és én vagyunk aktívak, így lettem az egykori úttörőből az egyik utolsó mohikán.
TT: Ennyi év után, ennyi tapasztalat birtokában mit üzen a következő generációknak?
NyL: Azt, hogy egy pozíció megszerzése nem jár az ahhoz szükséges tudás megszerzésével is, azért külön meg kell dolgozni. A hatalom, a megfelelő tudás nélkül többet árt, mint használ és csak átmenetileg birtokolható.
TT: Még egyszer gratulálunk, és jó egészséget kívánunk a következő negyven évhez!