Egyre több a hazai rendezésű profi tenisztorna. A jövő évi versenynaptárban 18 ilyen esemény szerepel, köztük olyan giga-viadal is, mint a junior Davis Kupa&Fed Kupa világdöntő, melyen 32 nemzeti válogatott lép pályára.
Az eseményen a játékvezetői, vonalbírói kar összlétszáma meghaladja a százat.
Ahhoz, hogy közöttük minél több legyen a magyar közreműködő, a szövetség rendszeresen indít tanfolyamokat. Szükség van a jelenlegi keret bővítésére.
A Nemzeti Sportban megjelent alábbi interjú a junior DK/FK bírói csapatának helyettes vezetőjével, Pétsch Andrással készült. Érdemes elolvasnia annak, aki most tervezi a jelentkezést - kedvet kaphat a teniszbíráskodáshoz...
KLEIN RON ÍRÁSA
Kezdjük az elején. Hogyan indult el a teniszbírói úton?
Megláttam egy hirdetést a Nemzeti Sportban huszonegy évvel ezelőtt. A Magyar Teniszszövetség játékvezetői tanfolyamot indított, azt elvégezve kaptam egy képesítést. Ez az eleje a történetnek, utána három irányba lehet továbbindulni: játékvezető, versenybíró, illetve chief, tehát bírófőnök.
Mi volt az első éles feladat?
Akkoriban sok embert kerestek a budapesti WTA-versenyre, én is oda mentem először vonalbírónak. Az ember megérzi, mennyire van meg benne a székbírói képesség, itthon voltam én is az, de a legtöbbet vonalon dolgoztam, a kettő közül akkoriban az állt hozzám közelebb. Volt úgy nyolc-tíz év kihagyásom, kétezer-tíz körül tértem vissza. Az én történetemben már nem az áll a középpontban, hogy arany- vagy ezüstjelvényes játékvezető legyek, negyvenkét éves vagyok, ahhoz pedig a húszas évektől kezdve érdemes építeni a karriert. Nemrég Antwerpenben találkoztam egy tizenkilenc éves lengyellel, ha a húszas éveiben eljut a bronzjelvényig, akkor negyvenéves koráig lehet belőle akár arany is. Ők a legfoglalkoztatottabb játékvezetők, akár évi harminc hétre vonatkozó szerződést is kötnek, mondjuk az ATP-vel, teljes munkaidős profik. Aztán ötven év felé elmennek például a versenybírói vagy bírófőnöki irányba, ahol már nem kell feltétlenül ugyanolyan nagy koncentráció, vagy legalábbis más típusú.
Szükséges játékos-tapasztalat?
Sokat segít, ha valaki tud teniszezni. Nem kötelező, de nekem is jól jött, hogy huszonévig játszottam itthon versenyeken (elsősorban csapatbajnokságon). Jobban át tudom érezni, mikor és hogyan kell szólni a teniszezőhöz, hogyan érdemes lenyugtatni őket, mi hat rájuk.
Min múlik, hogy valaki vonalbíró vagy játékvezető (székbíró) lesz?
Inkább úgy érdemes megközelíteni a kérdést, hogy valakinek jobban fekszik a vonalbírói pozíció. A játékvezetőnek sok mindenre figyelnie kell, övé a felelősség, a ténykérdésekben mindig ő dönt, a vonalbírók csak segítenek. A székbírónak minden ütésnél koncentrálnia kell, figyeli a játékosokat, a kéréseiket/igényeiket, a labdacseréket, az adogatás előtti és az ápolási idő betartását, pályára hívja, akire szükség van, olykor pedig fegyelmeznie is kell. Ahhoz, hogy valaki mindezt kézben tartsa, szükséges valamiféle érzék. Ráadásul aztán ő osztályozza a vonalbírók munkáját egytől hétig, tehát a visszajelzés is a feladata.
Ezeket az osztályzásokat figyelembe veszik a későbbiekben?
Igen, van, hogy aki gyengén teljesít, nem hívják többet. A nagy versenyeken az utolsó napra már nem kell annyi vonalbíró, a centerre kell két csapat, ott is figyelembe veszik az osztályzatokat. A négyes számít az átlagosnak, onnan indul. Én ötösöket, hatosokat kapok általában, a hetesről csak annyit, hogy ritkaságszámba megy, de létezik… De már a hatos sem igazán gyakori. A jelentkezési lapokon az előző évek versenyeit fel kell sorolni, az osztályzások pedig ugyancsak szerepelnek egy külön adatbázisban referenciaként.
A sólyomszem segíti a vonalbíró munkáját, vagy inkább „lebuktatja”?
Amikor először voltam olyan versenyen, ahol üzemelt, azt mondták, a sólyomszem a barátunk. Ez általános vélekedés. Az, hogy vannak tévedések, benne van a játékban, viszont a sólyomszem sok vitás kérdést tisztába tesz. Ráadásul egy-két milliméteres tévedésnél a székbíró sem hiszi azt, hogy a vonalon lévő kollégája nincs magánál…
Mi a véleménye a milánói Next Gen-világbajnokságról, ahol nem dolgozott vonalbíró?
Az, hogy tesztelik a rendszert, nem baj, hiszen nyilván aktuális a kérdés: meg lehet-e oldani minden feladatot vonalbírók nélkül? Szerintem kell még hozzá jó néhány év, de valószínűleg elkerülhetetlenül elterjed ez a bíráskodást érintő újítás. A rendszer nem olcsó, de ha a versenyrendezőknek és a játékosoknak pozitívak a tapasztalataik, akkor egyre több verseny fogja megvásárolni, és egyre kevesebb helyen lesz szükség emberi munkára. Afelől, hogy színesebbé és érdekesebbé teszi-e ez a tendencia a tenisz világát, kétségeim vannak. A rendszer is hibázik olykor, vagy nem egészen precíz, ráadásul a vonalbírók munkája nem csak a labdanyom megállapításáról szól. Többféle feladatuk van a labdákkal, a labdaszedőkkel és a játékosokkal kapcsolatban. A játékvezetőnek jelentős segítséget nyújtanak – sokkal jobb csapatban dolgozni, mint egyedül fent a székben!
Mi az általános akkor, ha valaki hibázik?
Pár másodpercig lehet bosszankodni (persze pókerarccal, hogy ne veszítse el a hitelét a kolléga), de ahogyan a játékosoknál, úgy nálunk is alaptétel, hogy a következő labdára kell koncentrálni. A nagyobb versenyeken mindig elmondják, hogy a következő tévedést az okozza, ha nem tudsz rögtön továbblépni.
Van a vonalbírók között hierarchia?
Igen, a szervavonalnál ülő a fő vonalbíró. A tapasztaltabbakat az alapvonalakra ültetik és a távolabbi hosszvonalra helyezik, mert egyrészt az alapvonalasnak oldalról érkezik a labda, néha takarja a játékos lába, illetve a lábhibát is ő mondja be, és a távolabbi hossz mellett az alapvonalat látja kevésbé a játékvezető. A kevésbé rutinosak kerülnek a közelebbi hosszantihoz. De a szervavonal a legnehezebb, ott jön a leggyorsabban a labda, ráadásul oldalról. Antwerpenben például a Nick Kyrgios-féle adogatások voltak a legkeményebbek, ott kétszáztíz feletti szervák is jönnek, ráadásul olyan ritmusban, hogy minden pillanatban készen kell állni, mert nem biztos, hogy nyolc pattanás után üti el a labdát, volt, hogy egyszer lepattintotta és ütemtelenül szervált.
A nemzetiségekre mennyire figyelnek a játékvezetőknél?
Próbálnak, de előfordul, hogy egy francia és egy belga játékos meccsét francia bíró vezeti. Én inkább azt tapasztaltam, hogy vannak kedvelt párosítások, tehát ha nem volt nagy vita egy teniszező és egy játékvezető között, akkor igyekeznek annak a játékosnak a meccsére azt a bírót küldeni, akiben megbíznak, és már jól ismeri a szokásait.
Mennyire lehet élvezni a mérkőzéseket a vonalat figyelve?
A tapasztalattal egyre inkább. Az első években kizárólag a vonalra koncentrál az ember, de egy idő után többet fog fel a labdamenetekből is, attól is függően, melyik vonalon dolgozik.
Előfordul, hogy a vonalbíró mondjuk nem ér oda időben a pályára?
Ritkán, de igen, ezért is vannak a tartalékok. A pályán lévőknek pedig készen kell állniuk arra, hogy maradnak még néhány gémet. Van olyan játékvezető, aki nem is szereti, ha a vonalbírón óra van, mert nem szabad azzal foglalkozni, hogy mikor cserélnek. Ilyenkor nem elég éles az ember, így becsúsznak a hibák.
Említette, hogy az aranyjelvényesek teljes munkaidős profik. De hogyan lehet vonalbíróként megélni?
Napidíjat adnak, de nagy különbségek vannak a versenyek között, mindig az adott torna szervezői döntik el, hogyan díjazzák a bíróit. Csak vonalbíróként nem lehet megélni, de Grand Slam-tornákon például bronzjelvényes játékvezetők is vannak a vonalon.
Hogyan jutott el a külföldi versenyekre?
Az első bírói időszakomban sehogy, de aztán amikor úgy éreztem, a magyar teniszben megmozdult valami, kedvet kaptam a visszatéréshez. Az egyik továbbképzésen mondták, hogy többen Bad Gasteinbe mennek, én is beadtam a jelentkezési lapomat. Akkor választ sem kaptam, de egy év múlva ők küldtek egy levelet, hogy jelentkezzem, később pedig a linzi WTA-tornára is felvettek. Az egyik munka hozhatja a másikat, ha az ember kitartó, és hajlandó belefektetni időt és pénzt. Én például az idén a stuttgarti férfi döntőben a szervavonalon dolgoztam, ott látott (már nem először) egy japán kolléga, ennek hála jutottam ki Tokióba. Napidíj volt, a szállásban segítettek, de a repülőjegyben nem – ezt is versenye válogatja –, szóval mínuszos volt anyagilag az út, ám a tokiói lehetőség, az elképesztő szervezettség és az ATP ötszázas tornán végzett munka miatt megérte. De Antwerpenben például adtak szállást, beszálltak az utazásba, jó napidíj volt, szóval ott pénzt is kerestem.
Mennyit lát ilyenkor a városból?
Én hozzátettem néhány napot Japánban, mert a mérkőzések napján legfeljebb reggel van erre idő, utána pedig a legtöbb játékvezető utazik is rögtön tovább a következő versenyre, mint a játékosok.
A külföldi túrák biztos nagy élményt jelentenek, de azért a magyar játékvezetőknek is jó, hogy egyre több a hazai verseny, nem?
Természetesen! Ez egy óriási lehetőség, hiszen így sok magyar bírónak nem kell külföldre utaznia, hogy neves, nemzetközileg jegyzett tornán szerezzen tapasztalatot. Volt ATP, WTA, Davis- és Fed-kupa, Challenger-torna, olyan szinteken bíráskodhattunk, amilyenre még nem volt példa Magyarországon. Az ATP-versenyen a bírók több mint fele magyar volt, ez nagyon jó! Külföldi versenyeken, még Grand Slam-tornákon is több magyar vonalbíró dolgozik, jelzi ez is, merre vezethet a karrier a magyar teniszpályákról.
Mik a jövőbeli céljai?
Vonalbíróként szívesen eljutnék egy-két Grand Slam-tornára, minél több ATP-versenyre, a vérkeringésben maradni. Ehhez talán jól jön, hogy Tokióban ott volt a wimbledoni chief, most már személyesen ismerjük egymást, és még hasznos tanácsokkal is ellátott!