A magyar tenisz legendás alakja, dr. Jákfalvi Béla otthonában idézte fel páratlan karrierje néhány fontos pillanatát a tenisz-pálya.hu olvasói számára.
A TF egykori tanára, a korábbi Davis Kupa és Király Kupa-kapitány, máig irányadó szakkönyvek szerzője szerint győzni nem lehet önbizalom nélkül.
A szakember úgy véli, hogy a sportág szépsége komplexitásában rejlik, s ez egyben a nevelés egyik kulcsa is.
Gy. Szabó Csilla írása (tenisz-palya.hu) * Tanár úr, kérem! Szokatlan megszólítás egy teniszpályán, különösen manapság, a coachok, teamek és menedzserek korában. A magyar tenisz ikonikus alakját, dr. Jákfalvi Bélát azonban a mai napig így emlegetik, különösen tanítványai, akik közül nehéz lenne mindenkit felsorolni. A sportágban eltöltött évtizedek alatt oly sokan fordultak meg a keze alatt, hogy ma már ő is nehezen idézi fel valamennyiük nevét. A 90. születésnapján, tavaly szeptemberében, azonban volt alkalma a múltidézésre, hiszen csoportosan és egyenként is rengetegen felkeresték, és köszöntötték.
− Van akit hosszabb, másokat pedig rövidebb időn át segítettem a kiteljesedésben, mégis ritkán használom rájuk a tanítványt szót, hiszen többnyire nem én adtam a kezükbe az első ütőt, a klubedzőkkel szorosan együttműködve egyengettem az útjukat – utal Jákfalvi Béla a magyar teniszben betöltött különleges, kettős szerepére, hiszen a Testnevelési Főiskola tanáraként, később docenseként, máig irányadó szakkönyvek szerzőjeként a hazai képzésért volt felelős, miközben a férfi teniszválogatott irányítójaként a gyakorlatban is nagy sikerek köthetőek nevéhez.
A közel két évtizedes kapitánysága alatti számadatok magukért beszélnek. 429 válogatott meccsen ült a kispadon, csapata a Davis Kupában 39-ből 21-et nyert, a Király Kupában 80-ból 50-et, utóbbiban négyszer döntőbe jutott, 1976-ban pedig a rangos fedett pályás sorozat trófeáját is elhódította. Az évek során pedig a franciákat is többször verték, így nem igaz az a napokban megjelent állítás, miszerint 1948-ra datálható a legutóbbi sikerünk ellenük.
Pedig Jákfalvi Bélát a véletlen sodorta a teniszpályák felé, a három fiúgyermek legkisebbike labdaszedőként ismerte meg a sportágat. Igaz, olyan kiválóságok partijain segédkezhetett, mint Asbóth József vagy Bujtor Frigyes, az 1930-as évek végének, 1940-es elejének Szombathelyén. S amíg a nagyok a gémek között pihentek, ők a másik labdaszedő fiúval ütögethetett. Természetesen kölcsönütővel és kölcsönlabdával. Vélhetően innen hozta szerénységét is, no és a szülői házból, hiszen korán elvesztett édesapjától kapta útravalóként a takaró elvet. Ő pedig soha nem is próbált tovább nyújtózkodni a „saját” pokrócának végénél. Még a hangos sikerek idején sem. A három fiát később egyedül nevelő édesanyjától ugyanakkor sok-sok szeretetet és törődést kapott, amely a mai napig táplálja optimizmusát és életerejét.
− Szombathelyen nagyon komoly teniszélet folyt, Csató Béla lett az edzőm, akivel már ifistaként komoly sikereket értem el – idézi fel játékos karrierje kezdetét a „Tanár úr”, aki a kosárlabdát is szerette, s bár magassága miatt később véglegesen a tenisz mellett tette le a voksát, azért előbbiből is szerzett egy szakedzői diplomát, utóbbiban 1969-ben lett mesteredző. – Mivel otthon nem volt meleg víz, az edzések után bizony nagyon jól esett a zuhanyozás. Ez az élénk klubélet egyik velejárója volt a számomra, a tenisz szempontjából ugyanakkor az eredményesség záloga lett. Akkor figyeltek fel rám, amikor az egyik pesti országos bajnokságon párosban döntős lettem. Ezerkilencszázötvenben kerültem fel a TF-re, s ettől kezdve pontosan tudtam, hogy a sportban találom majd meg a jövőmet. A tenisz fehér, úri sportként meglehetősen mostohagyermek volt abban az időben, nem is volt szakképzése, ezért választottam elsőként a kosárlabdát. Később sokat harcoltunk azért, hogy a főiskolai oktatásban is helye legyen sportágunknak. A mai napig úgy gondolom, az elméleti képzés legalább olyan fontos egy mester számára, mint a gyakorlati rátermettség. Szomorúan látom, hogy ma már gyakran egy labdákkal teli kosár is elegendő ahhoz, hogy valaki teniszedzőnek mondhassa magát…
Jákfalvi Béla nevéhez több különlegesség is kötődik. Az egyik ilyen, hogy egyszerre lehetett két különböző sportágban, első osztályú együttes vezetője. A Honvéd Széll Erzsébet által vezérelt női teniszcsapatának, valamint a TFSE férfi kosarasainak. Utóbbiban játszott Ránky Mátyás későbbi kosárlabda mesteredző is, aki alaposan meglepte a tanár urat azzal, amikor őt is azon mesterei közé sorolta, akinek nagy része volt a játékos-, illetve edzői karrierje során elért sikereiben. De hasonlóan nyilatkozott róla a teniszedzői A+ Mesterfokozat birtokosa, Keller László is, aki egyetemistaként szinte apjaként nézett fel a tanár úrra, később pedig úgy említette, mint akitől a legtöbbet tanulhatta.
Az edzőként tett első lépéseiről így vall a tanár úr:
− Viszonylag fiatalon kerültem a szövetséghez, a játékos-pályafutásom koránt véget is ért, a saját edzéseimre ugyanis már nem maradt időm. Edzői munkámra azonban már a kezdetekben is igényes voltam – beszél első éveiről Jákfalvi Béla, aki külföldi versenyeken pótolta elméleti hiányosságait, előbb Rómában, majd Wimbledonban figyelte a kor akkori nagy sztárjait. – Nemcsak a meccseken jegyzeteltem, de az edzéseket is végig kísértem, hiszen itthon nem volt lehetőségem nagy tornákon tapasztalatot gyűjteni. Ezt követően mellbevágó volt a hazai kluboknál látottakkal szembeni kontraszt. Nagyon kellemes hangulatú, a gémek között beszélgetős, sokszor állóhelyből játszott partik szemtanúja lehettem, ami köszönő viszonyban sem volt azzal, amiben külföldön részem volt. Én az utóbbi módszert követtem, s talán kicsit szigorúnak tűnhettem, de a sikerhez sem akkor, sem most nem vezet más út, csakis a kemény és módszeres munka.
Jákfalvi Bélában már ekkor megfogalmazódott a gondolat, amely napjainkban lett csak igazán érvényes, egy játékos soha ne kapjon ki azért, mert elfáradt. Éppen ezért az általa vezetett és a mai napig megőrzött szigorú edzésnaplókban nemcsak a technikai és taktikai feladatok kaptak helyet, de az erőnléti fejlesztések is. S mivel akkoriban még nem dolgoztak csapatok a játékosok mellett, egy személyben próbálta megoldani valamennyi fontos képesség fejlesztését. A láberősítéshez például a Gellért-hegyi társhordozással kombinált dombra felfutásokat találta ki, a későbbi teniszeredmények pedig igazolták az újítást.
− Aki nem „szeret” gyötrődni, kínlódni, maximális erőbedobással edzeni, abból nehezen lesz éljátékos. Egy-egy siker persze a tehetség révén is kiszaladhat, de tartósan nem lehet komoly áldozatok nélkül a legjobbak között maradni. A tökéletes adottságok és a munka egyaránt fontos, az edzőnek pedig az a dolga, hogy mindenkihez azzal a módszerrel és szemlélettel nyúljon, amely éppen a legeredményesebb. Nagyon fontos az egészséges látásmód, hiszen csak ezzel lehet a legmodernebb játékra oktatni a teniszezőket. De a pszichológiai aspektusokat sem lehet kikerülni, győzni nem lehet önbizalom nélkül. A siker felé vezető úton úgy kell terelni a fiatalokat, hogy tanuljanak meg hinni önmagukban – foglalja össze dióhéjban az oktatás nehézségeit Jákfalvi Béla, aki szerint éppen az a legnehezebb és a legszebb a teniszben, hogy annyi mindenre szükség van az eredményességhez. Az egyik ilyen alapkő az első szerva hatásossága, nem véletlenül írta ebből a doktori értekezését 1981-ben. Erre épül ezt követően a fogadó-, az alapvonal- valamint a támadójáték, a lábmunkáról már nem is beszélve. A szakember szerint, aki képtelen kellemetlenül ritörnözni, annak esélye sincs a legjobbakkal szemben, Serena Williams például mindent tudott technikailag, amit egy játékosnak tudnia kellett. Női tenisz pedig nincs rövid labdák, dropshot nélkül, Czink Melinda esetében is fontos lépés volt, amikor ezt meg tudta értetni vele.
A jó játékos tudatosan ismeri fel, mikor milyen taktikai és technikai elemeket kell a mérkőzés folyamán alkalmaznia, a tanár úr szerint pedig mindezt az edzéseken kell elsajátítania. Olyan kliséket kell a szinte végtelen sulykolások során megtanulni, amelyekhez bátran és biztonsággal tud nyúlni a nehéz helyzetekben. S bár a skála ezen a téren is igen széles, mindez „csak” gyakorlás kérdése.
A mester legszebb emlékei közé tartozik a magyar tenisz egyik legnagyobb sikere, a Király Kupa-győzelem. Talán ennek is köszönhető, hogy sokan a mai napig a Taróczy Balázs, Baranyi Szabolcs, Benyik János, Machán Róbert, Szőke Péter nevével fémjelzett generációval köti össze Jákfalvi Béla nevét, jóllehet kicsit később, a Köves Gábor, Lányi András, Markovits László, Noszály Sándor féle válogatottat is ő építette újjá.
− Taróczy Balázsnak is volt saját klubedzője, én csak besegítettem nekik, mégis sok időt töltöttünk együtt, s így talán nekem is volt némi részem a sikereiben – idézi fel a kétszeres páros Grand Slam-bajnokot, aki a már említett 90. születésnapra óriási csomaggal érkezett. A közös győzelmeket idéző korabeli újságcikkek alapján összeállított albumokkal. – Okos, intelligens gyerek volt, több nyelven tanult már akkoriban is, aki gyönyörűen meg tudta nyitni a pályát, s ezt követően a legjobb befejezést tudta választani. Az ösztönök és a tudatosság hasonló súllyal esett nála a latba, s ez a kiegyensúlyozottság fontos eleme volt a játékának. Talán kevesen tudják, hogy Balázs születetten balkezes volt, sajnos jobbal kezdett el játszani. Ki tudja, hová juthatott volna el, ha ez nem így történik. Én is akkor jöttem rá, amikor egy bonyolultabb kislabdás dobófeladatnál ösztönösen a ballal hajított. Taróczy hazai pályán bárkit képes volt legyőzni, s mivel én bevezettem a páros edzéseket is, a magas, balkezes, kellemetlen szervájú Szőkével végül verhetetlen duóvá fejlődtek. Erre alapozva már nem is olyan nagy meglepetés a Király Kupában elért számos sikerünk.
A szakember úgy véli, hogy minden játékosban két én rejtőzik. Az egyik játszik, a másik pedig bírál, vagy dicsér. Az eredményesség többnyire attól függ, hogy a másodikban a negatív, vagy a pozitív szemlélet kerekedik-e éppen felül. A labdamenetek között önmagával beszélgető teniszezőből néha hangosan tör elő ez a feszültség, az edző feladata, hogy ezt a második ént az optimizmus felé terelje. Ehhez persze tökéletesen ismernie kell tanítványa személyiségét, adottságait és képességeit.
− Csoknyay Bertalannak például olyan állóképessége volt, hogy azzal még engem is meglepett – hoz példát a játékosok sokszínűségéről a tanár úr. – Az ausztrál Barry Phillips Moore elleni találkozója előtt a pálya felé sétálva éppen ezért azt mondtam neki, ha nyerni akarsz, akkor szánj rá néhány órát az alapvonal játékra. Ő megfogadta a tanácsot, és karrierje legnagyobb győzelmét aratta egy több mint négy órás, maratoni találkozón. Annyi féle taktika létezik, s ami a leginkább jellemző egy teniszezőre, azt kell alkalmazni. Mondjuk Roger Federer mindent tudott. De hát ezért is lett már aktív játékosként igazi legenda.
Arra a kézenfekvő kérdésre, hogy mit csinált volna másképpen, Jákfalvi nem igazán tud konkrétumot mondani. Úgy gondolja, nem voltak nagy lehetőségeik, egy megtűrt sportág képviselőiként örültek, hogy egyáltalán játszhattak. Telente lerobbant lovardákban, vagy csarnokokban gyakoroltak, a külföldi utazásokat pedig többnyire a meghívások tették lehetővé. Az „átkosban” gonosz dologként könyvelték el a profizmust, ezért az is nagy eredmény volt, hogy regisztrált sportolóként Taróczyék már amolyan félig amatőr, félig profi státuszba kerülhettek. Éppen ezért még a későbbiek során is gyakran kerültek válaszút elé a fiatalok, a tenisz és civil karrier közül sokszor ez utóbbi került ki győztesen.
− Kevesen vállalták be azt, hogy mindent egy lapra feltéve, a sport mellett döntsenek. A tenisztudás ráadásul igen jó ajánlólevél volt az amerikai egyetemek, s ezáltal egy biztos civil karrier felé. Emiatt azonban sohasem aggódtam, mert úgy gondoltam, hogy a sport legfontosabb feladata az, hogy egészséges felnőttekké nevelje a fiatalokat, miközben egy életre szóló sportág iránti szeretettel fertőzi meg őket – jelenti ki Jákfalvi Béla, aki a „teniszszerelem” szellemében 86 éves koráig nem is tette le az ütőjét. Ekkor is csak orvosi utasításra vált meg tőle, a szűnni nem akaró derékfájások enyhítésére.
A híreket azonban a mai napig követi, határozott véleményét pedig a pillanatnyi éljátékosokkal kapcsolatban sem titkolja. Igaz, erre többnyire csak a korábbi tanítványok kíváncsiak. Még szerencse, hogy az ő szeretetük és tiszteletük éppúgy élete végéig fogja kísérni, mint a sportág iránti elkötelezettsége.