Idestova harminc esztendeje történt, hogy már megtapasztalhatták a teniszezők is milyen az, ha fűtetlen körülmények között kell versenyezni, lakni, edzeni. Most aktuális is lett az emlék. Nyírő László versenybíró írása azt eleveníti fel, milyen volt az 1993-as litvániai torna, alig néhány hónappal azután, hogy a balti ország függetlenedett a Szovjetuniótól, s megszűnt a gázszolgáltatás a Nagy Szomszédtól.
Litvániában, ott is a Siauliai nevezetű városban rendezte az Európai Tenisz Szövetség a női csapat Eb döntőjét. Ma már nem létezik ez kontinensverseny, de akkor még a férfiak egykori Király Kupájának sikere nyomán nők számára is megrendezték ezt a nemzeti válogatottak közötti erőpróbát.
Az országok akkor még komolyan is vették a részvételt, igyekeztek a legjobb csapataikat küldeni, itt a nyolcas döntőben például három játékos is volt a top 20-ból. Én voltam a versenybíró.
Litvánia 1991-ig a Szovjetunió része volt, és természetesen onnan kapta az energiát. Siauliai például teljes egészében távfűtésre volt berendezkedve, ami az orosz gázról ment. Adták volna azok tovább is, de a külföldiektől kemény valutában, dollárban várták a fizetséget, no olyan meg a litvánoknak nem volt.
Érkezéskor még fel sem tűnt semmi, a reptérről összegyűjtöttek bennünket valami kollégium-félébe egy éjszakára, onnan vittek másnap busszal a rendezvény városába.
Érdekes út volt, mintha orosz népmesékből kinőtt házikók kuporogtak volna az utcák két oldalán,ember szinte sehol. Lépten-nyomon a szovjet idők emlékei, elhagyott őrhelyek, mert Siauliai zárt város volt annak idején, nagy katonai reptérrel a határában.
Aztán megérkeztünk, és ott közölték velünk a rideg, vagy inkább hideg valóságot, hogy fűtés az sehol nincs. Se a csarnokban, se az öltözőkben, se a szálláson. December eleje volt, még nem is túl hideg, kint úgy mínusz 2-3, benn a csarnokban plusz 5. A hőmérő nem tartozott a versenybíró alapfelszereléséhez, de gyorsan beszereztem egyet, onnan kezdve mértem.
Legrosszabb a szállásunk reggeliző helye volt, plusz 3 fokkal didergetett bennünket. A szállodai szobám lehetett a legmelegebb hely a városban, mert betettek egy elektromos valamit, így akár 15 fokot is el tudtam érni.
A játékosok nagykabátban kezdtek el edzeni, kesztyű, sapka, sál sem hiányzott. Összehívtam a kapitányokat, mi legyen. Ha ez egy férfi verseny, az biztos, hogy az ilyen szintű profi teniszezők úgy hagytak volna faképnél, hogy el sem köszönnek. A kapitányok átbeszélték a helyzetet mind a játékosokkal, mind a szövetségeikkel, és a szervezők nagy megkönnyebbülésére úgy döntöttek, vállalják a játékot.
Sorsoltunk, nekiláttunk. A második versenynapra a játékosok fele már beteg volt.
Belázasodtak, vagy csak simán köhögtek, de előjöttek a hideg miatti izomsérülések is. Ebben semmi meglepő, de ami váratlan volt, az a számos, szinte mindenkit érintő gyomorbántalom, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a helyi koszt okozta-e, vagy köze volt a felfázáshoz is.
Azt sem tudtam eldönteni, kinek a felelőssége, jobban mondva a felelőtlensége, hogy ez a helyzet kialakult. A helyieknek nyilván kezdettől tudomása volt erről, ennek ellenére felvállalták a rendezvényt. Nemes gesztus, vagy szimpla ökörség? Az európai szövetséget vagy tájékoztatták, vagy nem, az utóbbi a valószínű, bár el tudom képzelni, hogy a „rabságból frissen szabadult” nemzetnek mindent elnéztek. Ma sincs ez másként.
Végigkínlódtuk a hetet, be is fejeztük valahogy. Már csak hétfő reggelig kellett vacognom a szobámban, de tartotta bennem a lelket az a tudat, hogy mindjárt visznek a reptérre, jó melegre fűtött kocsival. Jött is a kocsi, Lada 1500, és a sofőr elnézéssel kezdte, amiért tönkrement a fűtésszabályozó és sajnos fűtés nincs. Sebaj, gondoltam, nincs messze a reptér, ott a váróban majd felmelegszem. A váróban ki volt írva, hogy technikai okok miatt nincs fűtés. Sebaj, mindjárt iszom egy jó forró teát. A büfés közölte, hogy csak hideg italokkal tud szolgálni. Sebaj, mindjárt itt kell legyen az osztrák gép, amivel már lebbenek is haza. Információs tábla felirata: Bécsből hófúvás miatt nem tud elindulni a járat. Nem mondtam többet, hogy sebaj, de a végén hazakeveredtem.
A bécsi reptéren már csak annyi dolgom volt, hogy kiássam a hó alól az öreg Skodámat, és máris vidáman pöföghettem Magyarország felé, magam után hagyva minden fagyoskodást.
Mostanáig.
Amikor az élet megismételheti önmagát. Ismét jobb lesz időben felkészülni a téli napokra...