Miközben a DK csapatunk az ausztrálok elleni találkozóra készült, több olyan visszaemlékezés, interjú is megjelent, amiben az akkori résztvevők felidézték az 1995-ös világraszóló magyar sikert. Megszólaltak volt játékosok és a kapitány is.
Ebbe a sorba illeszkedve mi most a találkozó hazai rendezőjét, a szövetség akkori főtitkárát, dr. Nyirő Lászlót kerestük meg kérdéseinkkel.
(tenisz-palya.hu) * Interjú a 27 esztendővel ezelőtti történelmi sikert hozó magyar-ausztrál találkozó hátteréről.
- Hogyan látja a sportág, ezen belül a DK helyzetét a múlt és a jelen tükrében?
- Viccesen azt mondhatnám, hogy csak annyi az azonosság, hogy a háló középen még mindig egy yard magas. A Davis Kupa szinte semmiben nem hasonlít egykori önmagára, más a csoportok, osztályok rendszere, más a lebonyolítás. Három nap helyett kettőre zsúfolódik a program, három nyert szettesről két nyert szettre zsugorodtak a meccsek, általánossá vált a tie-break használata. Mindez persze magyarázható azzal, hogy a televíziók egyre rövidebb és tervezhetőbb adásidőt kérnek a közvetítésért cserébe, a befektető pedig üzleti érdekből egyetlen hét alatt, egy helyszínen bonyolíttatja le a döntő fordulókat. A játékosok számára ez természetesen más jellegű felkészülést igényel, és más erősségek és gyengeségek döntik el egy-egy találkozó sorsát, de be kell lássuk, hogy ez a rendszer közelebb áll az egyéni versenyeken megszokott feltételekhez. Szerencsére nem
változott az, hogy a játékos a társaiért, sőt, az egész nemzetéért száll harcba, és ez általában megsokszorozza az erejét, kitartását, és így olyan ellenfeleket is képes legyőzni, akik a papírforma szerint sokkal jobbak nála.
- Ebből a szempontból hogyan hasonlítható össze a 95-ös és a mai csapatunk?
- Nagyszerűen átöröklődött a tradíció. Annak idején Krocskó Józsi és Noszály Sasa számára azév legfontosabb eseménye volt a Davis Kupa, és hónapokkal előtte már úgy irányították a felkészülésüket, hogy erre az időpontra legyenek csúcsformában. Az pedig nem is kérdés, hogy a találkozó idején meghaltak a pályán a győzelemért. Örömmel látom, hogy a mai csapatunkat is áthatja ez
a lelkesedés és elköteleződés, és külön öröm, hogy a fiatal játékosoknak szemmel láthatóan sikerültszintet lépni, és technikában, gyorsaságban felvenni a versenyt a legjobbakkal.
- Térjünk vissza 1995-re. Mi indokolta azt a döntést, hogy a Kisstadionban rendezzék meg a találkozót?
Amikor a szövetségünk akkori elnöke, Bod Péter Ákos felhívott Londonból, ahol személyesen részt vett a világcsoport sorsolásán és újságolta, hogy jönnek hozzánk az ausztrálok, megindult a gondolkodás. Opció volt a Római Teniszakadémia, ahol korábban az olaszok ellen már rendeztünk DK találkozót, és
biztos volt, hogy kitűnő pályával fogadta volna a részvevőket, de abból indultunk ki, hogy ekkora világsztárokat nem lát minden nap a magyar közönség, ezért használjunk egy nagyobb stadiont, ahová biztosan mindenki befér, aki kíváncsi Rafterre, Philippousisra, vagy főként a „vudikra”, a világelső Woodbridge, Woodford duóra, hiszen jó eséllyel egyszer láthatja őket élőben Budapesten. Adta magát a Kisstadion, ami nem volt sem túl kicsi, sem túl nagy, jók voltak a kiszolgáló létesítményei, öltözők, stb. Kiváló volt a megközelíthetősége a közönség számára, és mint az állam tulajdonában levő intézmény, bérleti
díjat sem kért. A történelem is ismételte önmagát, mert amikor a negyvenes években az ausztrál válogatott Budapesten járt, akkor is a Kisstadionban fogadtuk őket.
- Viszont ide kellett egy alkalmi pályát építeni. Az hogy történt?
- Ma már léteznek gyors technológiák, amivel bárhová egyetlen nap alatt képesek jó minőségű alkalmi salak-, vagy más borítású pályákat telepíteni, de akkor ilyesmit hírből sem ismertünk. A terület specialistája Magyarországon a kazári Salakfeldolgozó kft. volt, és ők vállalták, hogy a saját nyersanyaguk reklámozása fejében felépítik a pályát. Bő másfél hónap állt a rendelkezésükre, hagyományos réteges technológiát használtak, és rendkívül gondos munkát végeztek. Tudom, megköveznek, de legalább is bolondnak tartanak, ha azt mondom, hogy az ország akkori legjobb minőségű salakpályáját hozták létre. Amikor a találkozó után elbontották, a vállalkozó, aki megvette, hat másik pályát újított fel az anyagából.
- Miért emlékszik mégis mindenki arra, hogy ez egy végtelenül mély, puha, nagyon rossz minőségű talaj volt?
- Nem attól volt puha, mert rosszul építették meg. Volt egy fortély, ami sajátosan süppedővé tette, de erről nem tudott senki, értelemszerűen a magyar csapat tagjai sem. Egyszer majd el is fogom árulni, de most nem akarok minden poént ellőni, majd olvasható lesz abban a visszaemlékezésben, amit a sportág vezetésének általam megélt negyven valahány évéről szedegetek össze. A pálya
titkán kívül sok más eddig homályban tartott ügyről rántom le a leplet, de a publikálással várnom kell még néhány évet, ameddig aktív versenybíró vagyok, mert a két dolog egyáltalán nem férne össze. Még annyit az akkori rendezésről, hogy bizony ilyesmire nem szórta az állam a pénzt, tehát nekünk kellett minden fillért összekalapozni. Persze, szép pénzdíj járt a győzelemért, de azt tisztességesen ki
is osztottuk a játékosok között. Gondos, jó gazdálkodással mégis profitábilis lett a rendezvény, a Felügyelő Bizottság megállapítása szerint 20 millió forint tiszta nyereséggel zártunk. Ez ma nem tűnik soknak, de ennyi pénzért akkor 4-5 átlagos lakást lehetett venni Pesten, tessék ezt mai árakra konvertálni.
nyiro
- Gondolom, a szövetség dolgozói is részesedtek a sikerből. Vagy nem?
- Az örömből, büszkeségből feltétlenül. Az 1996-ban megjelent Évkönyv borítóján a győzelem pillanatai, az ünneplés és mámor hangulata megőrződött a történelem számára. Az ötödik oldalon a kérdésében szereplő dolgozók is láthatók. Nem voltunk sokan, de az a hét ember alig több mint minimál bérért el tudta látni a sportág összes adminisztrációs és szakmai feladatát, noha ugyanannyi tagja volt a szövetségnek mint ma, ugyanannyi verseny mint ma, a ranglistákon szereplő játékosokból pedig még egy kicsit több is. Azt, hogy nekünk senki nem mondott annyit, hogy köszönöm, nem is vettük zokon. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy a játékosok miért nem részesültek valami állami elismerésben. Be is jelentkeztem Gallov Rezső akkori sportállamtitkárhoz, és reklamáltam
az ügyben. Gallov, aki maga is teniszezett, egyetértett velem, és megígérte, hogy jóváteszi a mulasztást. Valamikor karácsony előtt meg is hívta a csapatot egy vacsorára...
Na, ennyi volt az állami sportvezetés elismerése a játékosok számára. Nem érdemes az ilyesmit kommentálni, de ez a gesztus is jól szimbolizálta a sportágunkhoz való viszonyulást a politika részéről.
JEGYZŐKÖNYV 1995 SZEPTEMBERÉBŐL
Magyarország - Ausztrália 3-2
Noszály-Philippoussis 1:6, 2:6, 3:6
Krocskó-Woodbridge 5:7, 6:2, 6:3, 6:1
Köves, Markovits-Woodbridge, Woodforde 6:1, 7:6(7), 0:6, 3:6, 2:6
Noszály-Woodbridge 6:7(4), 6:3, 1:6, 6:2, 7:5
Krocskó-Philippoussis 6:4, 6:4, 3:6, 6:3