Korosztályának egyik nagy ígérete volt Fonó László, aki 23 évesen az ATP 608. helyén érte el karriercsúcsát 2004-ben, s még ugyanebben az évben hátat is fordított a profi világnak. A Vasas Körmöczy Akadémia jelenlegi szakembere szerint ő maga sem tett bele minden tőle elvárhatót a sikerért. Úgy véli, őszintén kell beszélni a szülőknek a top 100-ba vezető út nehézségeiről, s a szövetségnek ki kell jelölnie ennek pontos irányát és követelményrendszerét.
Gy. Szabó Csilla írása (tenisz-palya.hu/MTSZ) * Korosztályának kiemelkedő tehetsége volt a kilencvenes évek második felében a Vasas Körmöczy Teniszakadémia szakembereként dolgozó Fonó László. Spanyol és francia teniszakadémiákon is készült ígéretes felnőtt karrierjére, amelyet végül 23 évesen, az ATP-n elért 608. helyezésével fejezett be. Pedig közelebb volt a végső sikerhez, mint akkor gondolta volna, s ezt leginkább az ellenfelek későbbi eredményei mutatták. A 1995-ös a Winter Cup magyar U14-es fiúválogatottjának oszlopos tagja volt Ott Márton és Karda Csaba mellett, akikkel számtalan korosztályos versenyre utazott együtt. A selejtezőben a Roger Federerrel felálló svájci együttest verték és jutottak az olaszországi Cuneoban rendezett döntőbe, ahol végül a hatodik helyen végeztek. A trófeát az Olivier Rochus vezette belgák szerezték meg. A svájciak elleni selejtezős mérkőzés azért maradt emlékezetes Fonó számára, mert ekkor győzte le a később húsz Grand Slamet nyerő baseli teniszzsenit, és ismeretségüknek is kezdete lett.
– Nem szoktam emlékezni a mérkőzések utáni érzelmeimre, de ez a meccs kivétel – mesél a 25 évvel ezelőtt történtekről Fonó László, aki ugyanebben az évben a floridai Orange Bowl-on is részt vett, és Ott Mártonnal az U14-esek között egészen az elődöntőig menetelt.
Negyedszázaddal később, Fajta Péter és Velcz Zsombor nyerte az U18-as fiúk párosversenyét Floridában, ami érdekes aktualitást ad a Vasas korábbi játékosának és jelenlegi vezetőedzőjének visszaemlékezéséhez.
– Bár én ebben az időben már sok nemzetközi korosztályos tornán indultam, fogalmam sem volt arról, ki az ellenfelem. Csak azt tudtam, hogy nagyon kemény meccset nyertem, ezért a szokásosnál is boldogabb voltam. Emlékszem, Roger elég hevesen reagált a történésekre, el-elszálltak az ütői, a pályán kívül azonban kifejezetten jó fej volt. Legközelebb, úgy négy évvel később Monte Carló-ban találkoztunk, én akkoriban ott edzettem, ő pedig az ATP képzésére jött, amelyet a top százba frissen belépőknek tartottak. Örültünk egymásnak, hosszan elbeszélgettünk a vele történtekről, elmondta például, hogy milyen sokat köszönhet a svájci szövetségnek. A következő alkalom 2004-ben az Australian Openen volt. Ekkor is örömmel üdvözöltük egymást, de már sokkal rövidebb volt a beszélgetésünk, nem tudtam mit kérdezni egy világsztártól. A hírekből mindent tudtam róla.
Az utolsó találkozás azonban korántsem azért sikerült ilyen kurtán furcsára, mert Fonó Lászlóban esetleg a saját karrierje iránt érzett hiányosságok munkáltak volna. Sőt. A korábbi Davis Kupa-játékos csak a szépre emlékezik, s arra milyen sokat kapott a tenisztől. Úgy fogalmaz, hogy mindent a szeretett sportágának köszönhet, hiszen a meghatározó élményei, az életmódja, a barátságok mind-mind ehhez a kisgyermekként kezdett kalandhoz kötődnek. Nem tud nem örülni a történteknek, s minden nap hálás érte a tenisznek, a szüleinek, és mindazoknak, akik segítették az útján.
– Amikor látom Federeréket a győzelem pillanatában, egyetlen másodpercig néha átfut az agyamon, hogy más körülmények között, talán én is eljuthattam volna a legjobbak közé, ám a következő pillanatban már annak örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy. A profik élete borzasztóan kemény, csak nagyon kevés embernek való igazán − véli Fonó László, aki szerint néhány évet még bele kellett volna tennie a kemény munkába és akkor tényleg minden másképp alakulhatott volna. Azok a srácok, akikkel a kétezres évek elején Spanyolországban és Olaszországban együtt edzett és versenyzett, rendíthetetlenül mentek tovább az úton és két-három évvel később már a Grand Slamek főtábláin látta őket viszont.
– Az az igazság, hogy nem akartam már tovább költeni az édesapám pénzét, aki a kezdetektől keményen támogatott. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy fizikálisan le voltam maradva a többiektől, fiatal koromban Magyarországon szinte egyáltalán nem volt kondiedzésem. Azok a specifikus mélyháti és mélyhasi izmaim nem lettek időben kidolgozva és megerősítve, s ezt a hiányosságot végig teherként vittem magammal, hiába kerültem később külföldi akadémiákra.
Fonó László szerint azonban leginkább a rendszer hiányzott az életéből, egyszerűen nem volt meg előtte az az út, amely a legjobbak közé vitte volna. Pedig a mesterek tekintetében szerencsés volt, a hazai legjobbakkal dolgozhatott együtt. Edzői voltak Wagner Róbert, Kalmár János, Péli Sándor, Polyák Ferenc és Hornok Miklós. De Noszály Sándor és Barátosi Levente is sokat segített neki és gyakran elkísérték a külföldi túrákra. Ezek a kiváló szakemberek egyéni tudásuk legjavát adva egyengették az útját.
– Nagyon sokáig magam sem értettem, miért is teniszezek – vallja be Fonó László, aki a Magyarországon hiányzó profi körülmények mellett, saját magában is megtalálja azokat a pontokat, amelyek végül akadályozták karrierje kiteljesítésében. – Hiába edzettem, versenyeztem, és voltam ott, ahol lennem kellett, a szívem mélyen nem igazán tudtam mi motivál, mi a célom? Nem voltam tudatos a felkészülésben és az életem felépítésében sem. A meccs után nem tudtam megmagyarázni miért nyertem, vagy vesztettem. Az eredményeimet valójában a tehetségemnek és az ügyességemnek köszönhettem, pedig tizenhat-tizenhét éves kortól már sokkal inkább a kemény munka és a kristálytiszta rendszer számít. Ugyanakkor az is kényelmetlen volt számomra, hogy az édesapám fizetett mindent, hiszen vereség esetén pontosan tudtam, hogy az ő befektetése is kárba vész. Egyre nehezebben viseltem el ezt a helyzetet. De nem akarok másokat hibáztatni, sajnos én sem tettem bele a kellő energiát, odaadást, elszántságot. S amikor elveszettnek éreztem magam, bizony a pályán kívül is a pillanatnyi örömöket kerestem.
Saját játékos-karrierjéből levont tapasztalatai alapján Fonó László úgy véli, hogy a szövetségnek lehetne döntő szerepe a világ élmezőnyébe vezető út kijelölésében és pontos meghatározásában. Játékosnak, edzőnek, szülőnek pontosan tudnia kéne, hogy a top 100-ba vágyakozók 99,92 százalékának végül nem sikerül megvalósítania álmát. Azt is pontosan ki kéne mondani, hogy ehhez hány millió forint, milyen technikai, erőnléti és mentális tudásszínt és versenyeztetési program szükséges. He ezeket az alapkritériumokat pontosan lefektetnék, akkor a szülők is tudatosabb döntést hozhatnának.
– Nem szabad áltatnunk magunkat, sem a játékosokat, sem a családjukat – szögezi le a Vasas szakembere. – A tisztánlátás azonban nem hiszem, hogy sokaknak elvenné a kedvét, éppen ellenkezőleg. Sok család számára kifejezetten csábító lenne egy biztos egyetemi ösztöndíj lehetősége is. De még tovább megyek, szerintem itthon is meg kellene találni a tenisz helyét a felsősoktatásban. Az első komolyabb hullámvölgy tizennégy-tizenöt évesen szokott jelentkezni, ilyenkor sokan abbahagyják a versenyzést, pedig egy konkrét hosszú távú terv esetén világosan látható lenne, hogy a rosszabb szakaszt, mindig egy újbóli felfelé ívelő követi. Nemcsak nekem hiányzott nagyon a konkrét útmutatás, de szerintem sok más utánam következő magyar tehetségnek is, akik végül nem futottak be olyan nemzetközi karriert, amilyenre képesek lettek volna. A mostaniakat is sajnálom emiatt, mert még mindig hiányolom a konkrét központi iránymutatást. A profi tenisznek van egy fizikális, egy technikai, egy taktikai, egy mentális és egy szociális része. Ha ebből az ötösből egy is hiányzik, összeomlik az egész rendszer!
tenisz bocskay danko meszaros fonoBocskay József, Dankó Vanesa, Mészáros Patrik és Fonó László 2020 nyarán, az Ob-n
Fonó László Dunakeszin kapta az első edzői munkáját, amiért örökké hálás a napokban elhunyt Bogyó Lászlónak és fiának, Bogyó Tamásnak. Éppen akkor volt szüksége az ott készülő Sávolt Attilának egy sparing partnerre, amikor ő abbahagyta a versenyzést. Örömmel mondott tehát igent a megtisztelő felkérésre. Heti háromszor-négyszer járt ki Dunakeszire, a klub vezetői pedig nagyon gyorsan főállást kínáltak neki:
– Tominak nagyon sokat köszönhetek, és nemcsak a munkalehetőség miatt. Azt szerette volna, ha képzett edző leszek, ezért még Amerikába is kivitt magával tanfolyamokra. S bár egy profi karrier után szinte ijesztő lehet az az űr, ami következik, nekem nagyon bejött az edzősködés. Alig telt el néhány hónap, s már úgy éreztem, mintha mindig is ezt csináltam volna, erre születtem volna. Dunakeszi után dolgoztam a Sávolt Akadémián is Attilával, akkoriban kerültem újból a Folyondár utcába, ahol a mai napig örömmel foglalkozom minden gyerekkel, amatőrrel és profi karrierre vágyóval egyaránt. Edzői hitelességem egyik forrása pedig éppen az, hogy játékosként megjártam már ezt a viszontagságos utat, voltam fenn éppúgy, mint lent, pontosan tudom milyen hibákat nem szabad elkövetni. De bármilyen őszintén és nyíltan próbálom is ezeket a tapasztalataimat átadni, ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülök, mint korábban. A Körmöczy Teniszakadémián Bocskay József szakosztályvezetővel alkotunk, szerintem sikeres tandemet, az idén nyári modellváltás óta, a tanfolyamos gyerekek számára határozom meg a szakmai irányvonalat, de természetesen a versenyzők mellett is besegítek.
A Grand Slameken menetelő Roger Federert pedig a legkisebb irigység nélkül, a legnagyobb elismeréssel figyeli a televízió képernyőjén keresztül. A legjobban azonban annak örülne, ha Magyarországon a jövőben kevesebb tehetség veszne el, s végre kikristályosodna az az átlátható, számon kérhető, lépcsőzetes, minőségi szakmai rendszer, amely az élmezőnybe vezetheti az ígéretes fiatalokat. Ám úgy gondolja, ameddig az egyén érdekek dominálnak, addig nem lehet tartós, hosszú távú eredményeket elvárni. Fonó László ugyanakkor nagy reményeket fűz az új MTSZ csapatához, a gyermek bizottság munkájában maga is lelkesen részt vesz. Szerinte az irány jó, a tervek meghatározása és a hozzáértő szakemberek kiválasztása megtörtént, s ha nem is azonnal, de a közeljövőben mindezek megvalósítására is sor kerülhet.