A PVTC elnöke, Simon István szerint, az utánpótlás-nevelésre és a munka dandárját végző műhelyek támogatására, motiválására az eddigieknél jóval nagyobb összegeket kellene fordítani. A versenyrendszer Budapest-centrikussága kifejezetten hátrányba szorítja a vidéki tehetségeket. Az MTSZ által beindított edzőképzési program ugyanakkor segít a szakemberhiány megoldásában.
Gy. Szabó Csilla írása * A vidéki tenisz érdekében márciusban alakult összefogásra azóta irányul megkülönböztetett figyelem, amióta a Tiszta Tenisz és a Teniszezők a Teniszért csoportokkal közösen állított elnökjelöltet Bardóczky Kornél személyében a közelgő közgyűlésre. Pedig az általuk felvetett problémák korántsem újkeletűek: a sportág Budapest-centrikussága egyre érezhetőbben akadályozza a nem fővárosi tehetségek érvényesülését, ezzel súlyosbítva a hazai utánpótlás-nevelés egyébként sem rózsás helyzetét. Az általuk már korábban is felvetett javaslatokkal, mint amilyen a régiós központok felállítása, a versenyrendszer földrajzi fekvés szerinti kiegyensúlyozottabbá tétele, nem csak most, a tisztújító közgyűlésre való felkészülés idején kellene foglalkoznunk, de „békeidőkben” is, hiszen a sportág fellendülése enélkül aligha képzelhető el.
A vidéki klubok problémái térségenként változhatnak, ám a legkínzóbb nehézségekben sok a közös vonás.
Honlapunk ezekről egy olyan egyesület vezetőjével beszélt, aki maga is aktívan támogatja a megújulási folyamatot, s határozottan keresi a megoldást. A Pécs Városi Tenisz Club azon szerencsések közé tartozik, ahol nincs hiány a teniszezni vágyó gyermekekből, a legkisebbeknek szóló Play and Stay csapatverseny téli, budapesti selejtezőjére ők állították ki a legtöbb csapatot, öt fiú és két leány együttest utaztattak a fővárosba. Határozott céljuk, hogy a versenyteniszben is egyre sikeresebbek legyenek, ám az ide vezető út egyelőre igencsak göröngyösnek tűnik.
− Küzdünk – jellemzi egyetlen szóval a dolgos hétköznapokat Simon István, a PVTC elnöke, aki nagyon szeretne éljátékosokat nevelni, ám szerinte a jelenleg létező modell ezt nem igazán támogatja. – Piaci alapon működik a klub, magunknak kell mindent előteremtenünk. A bérlők, a hobbiteniszezők és a tanfolyamokon résztvevő gyerekek tartják fent az egyesületet. A kicsi versenyzők nullszaldósok, a nagyobbak viszont már viszik a pénzt. Ennek fényében egyértelműen látható, hogy a klub érdeke azt szolgálná, hogy ne is gondoljunk az igazi, színvonalas utánpótlás-nevelésre. Mi persze nem fogadjuk el ezeket a rideg tényeket, a sportág szeretete hajt minket afelé, hogy a nehézségek ellenére is áldozzunk erre a területre. Időt és pénzt egyaránt. A várostól eddig mindössze évi egy millió forint támogatást kaptunk, a jelenleg folyó tárgyalások során azonban szeretnénk ennél kedvezőbb pozíciót elérni. A szövetség meglévő ösztönző rendszere sem jelent elégséges motivációt a vidéki klubok számára, ezért teljesen magunkra vagyunk utalva. Ideális helyzetben, több egyéni edzéssel, alacsonyabb csoportlétszámok mellett, egy hozzánk mérhető nagyságú klub legalább négy-öt, korosztályos válogatott szintű játékost nevelhetne. A jelenlegi helyzetben ez nagyon nehéz, az edzők leterheltsége, a rendelkezésünkre álló pályák alacsony száma, valamint a költségek kitermelésére fókuszáló működés miatt. Nyomni kell a tanfolyamokat, ahová sok gyerek csak azért jön, hogy legalább egy picit mozogjon, esze ágában sincs versenyezni. Nekünk persze ők is fontosak, mindenkit szeretnénk a sportágban megtartani, ám a versenyzőkre így kevesebb edző, idő és pálya jut.
A pécsi szakember szerint széles bázis nélkül nincs eredményes utánpótlás-nevelés. Ehhez azonban megfelelő infrastrukturális háttérre is szükség van. Az óvoda és iskolatenisz-programoknak köszönhetően közel száznyolcvan gyerekkel foglalkoznak, akik éppen elférnek a tíz pályán, amiből télen mindössze négy fedett. Utóbbi időszakban minden idősávot kihasználnak, mégsem elegendő. Ezért fordulhat elő az, hogy a versenyzők a kívánatosnál nagyobb létszámban vannak egyszerre pályán, ami természetesen a szakmai munka kárára mehet. A Péter Péter elnökségének köszönhetően megindult nyüzsgő élet, egyrészről tehát megmozdított valamit Pécsett, a helyszűke azonban útját állja az igazi áttörésnek.
− A versenyzéssel igazából az a gond, hogy nehéz elkezdeni, hiába is ösztönöz erre a klub – véli Simon, aki élesen emlékszik még azokra az időkre, amikor korosztályos bajnokságot egy kaposvári fiú oldalán nyert, szomorúan hozzátéve, ma már ott sincs igazi teniszélet. – A tornákra utazni kell, sajnos a legtöbb esetben Budapestre, ám edzői kíséretet nem tudunk biztosítani, mert a klub nem tudja kigazdálkodni. Ezért a szülő viszi a gyermekét, amely időt igényel és pénzfüggő. A focisták esetében a meccsek nagy része a közelben van, s ha már idősebb a játékos, akkor a klub busszal viszi a csapatot, a család tehát mentesül a plusz terhek alól. Logikus, hogy a teniszt csak azok fogják választani, akik megtehetik és elég megszállottak hozzá. A tehetség azonban nem biztos, hogy éppen ebbe a környezetbe születik. Ráadásul szakmai szempontból is az lenne az ideális, ha az edző kísérné a játékosát. Hogy miért nem árazzuk be ezt a szolgáltatást is? Egyrészt ahhoz kevesen vagyunk, nincs napokon át nélkülözhető edzőnk, másrészt ezt csak a gazdagabb régiókban lehet megtenni. Itt, Baranyában ez szinte kivitelezhetetlen.
Simon István elismeri, ők még mindig kedvezőbb helyzetben vannak, mint más környékbeli klubok. A Dél-Dunántúli régióban Balatonbogláron és Siófokon van még élet, de Kaposváron, Szekszárdon és Pakson is gyakorlatilag megszűnt versenytenisz. Pedig nagyságuknál fogva, ott is nevelődhetnének fiatal játékosok. Ahogy régen.
A versenyrendszer az utóbbi években erőteljesen Budapest központú lett, amely szinte megoldhatatlan nehézségek elé állítja a vidéki játékosokat és edzőiket. Az utazások miatt nemcsak rengeteg időt veszítenek, de a szállás és benzinköltségek is egyre nagyobb összegekre rúgnak. Éves szinten többszázezres hátrányba kerülhetnek ezzel a vidéki játékosok és szüleik. A PVTC elnöke nemrégiben kimutatást készített a tavalyi juniortornák földrajzi elhelyezkedéséről és az egyik három hónapos periódusban másfél-kétszeres szorzóval nyert a főváros. A valóságos helyzet azonban ennél is súlyosabb, hiszen az ország egyik végéből a másikba még bonyolultabb eljutni.
− Azon túl, hogy kevés verseny van a környéken, még azokra sem jönnek el a budapestiek, ezért szinte teljesen kettészakadt az ország teniszélete, amibe nem nyugodhatunk bele – jelenti ki Simon István, aki szerint a fővároson kívül élő közel nyolc milliós lakosság is igen jó piac lehetne a tenisz számára, a piramis alapjának szélesítésével pedig elkerülhető lenne a mai gyakorlat, miszerint a véletlennek és az egyéni munkának és befektetésnek köszönhetően ugrik ki egy-egy nemzetközi szinten is elismert játékos, nem pedig a jól működő rendszer eredményeképpen.
− A különbségek is túl nagyok a legjobb fiatalok és a mögöttük jövők között, ezért sokkal több rangos felnőtt versenyre lenne szükség azon juniorok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak ITF-viadalokra utazni. A mi időnkben kamaszként nagyon sokat fejlődtünk a rutinos rókák elleni meccseken, egyszerűen volt értelme annak, hogy a sportágban maradjunk.
A színvonalas szakmai munkához persze megfelelően képzett edzőkre is szükség van, akikből Simon szerint is több kellene. Éppen ezért örömmel üdvözölte, hogy az éveken át nem működő szakemberképzés végre bekerült az MTSZ programjai közé. Nemrégiben részt is vett a junior korosztállyal foglalkozók számára kiírt ITF által elfogadott C-licenszes kurzuson, amelynek egyetlen hátulütője, az ára volt. A százezer forint feletti számlát az ő és edzőtársa esetében szerencsére a PVTC állta, és a szövetség által biztosított szállás is nagy könnyebbséget jelentett. Enélkül egyáltalán nem biztos, hogy megengedhették volna maguknak a részvételt.
A párosban junior magyar bajnok, egykori korosztályos válogatott szerint a sportágnak jutó állami támogatásból sokkal nagyobb szeletet kéne az utánpótlás-nevelésre és a munka dandárját végző műhelyek támogatására, motiválására kihasítani. Építkezni ugyanis csak erre lehet. S bár akinek szívügye a tenisz, az továbbra is küzd, nevel és dolgozik, pusztán elhivatottságból és szeretetből…de ki tudja meddig?