Nem fél az élet kínálta változásoktól az idei fedett pályás ob női döntőse, Bukta Ágnes, aki korábban is gyakran szembesült váratlan nehézségekkel a pályafutása során. A Szolnokról fiatalon Budapestre került teniszező tavaly szeptemberben kezdte meg egyetemi tanulmányait, de még a teniszpályának sem szeretne végleg búcsút inteni. A 26 éves játékos számára az önállóság és a szabadság volt az az út, amelyen megtalálta saját stílusát.
Gy. Szabó Csilla írása * „Ami történt, történt, mindennek így kellett lennie!” – summázza a mögötte lévő éveket Bukta Ágnes (WTA 876.) a tőle megszokott optimizmussal, pedig az élet és a koronavírus-járvány őt talán még a társainál is nagyobb választás elé állította. Az idei fedett pályás országos bajnokságon remek játékkal, kiegyensúlyozott teljesítménnyel menetelt a női egyes döntőig, amelyben a fiatal Drahota-Szabó Dorkától szenvedett vereséget. A siker nyomán, új szemlélettel és új célokkal kívánt nekivágni a 2020-as esztendőnek, ám a késleltetett újrakezdés számára is egyre távolabbinak tűnik.
A Szolnokon született teniszezőnek talán azért nem szegte kedvét a peches mozzanat, mert hasonló fordulatokban eddig is bővelkedett a teniszkarrierje, ő pedig minden megpróbáltatásból erősebben és határozottabban jött ki. Még akkor is, ha az eredményein ez nem minden esetben látszódott.
− Tavaly nyáron, az egyik németországi verseny előtt szinte minden összejött, begyulladt a fogam, alig aludtam, mélyponton voltam. Álltam a frankfurti pályaudvaron, s az kérdeztem magamtól, mit is keresek itt? Milyen jelre van még szükségem, hogy átértékeljem az életemet és a teniszhez fűződő viszonyomat? Azóta, minden megváltozott – idézi fel Bukta Ágnes azt a sorsdöntő augusztusi napot, amelynek gyökereit, sokkal messzebb, a kamaszkorában kell keresni. A 6 éves kislány Szolnokon, Rigó Sándortól tanult meg teniszezni, s a mai napig hálás neki és Németh Csabának a technikai alapokért. Akkoriban még a Tisza-partján is élénk volt a teniszélet, remek társak között, a sportágat is megszerettették vele első mesterei. S bár családjában senki sem sportolt, mégis természetes volt számára a versenyzés. Első egyesületénél mindenki ezt tette, s a környéken egymást érték a korosztályos tornák. Az általános iskola elvégzését követően azonban döntés elé állították. Vagy elfogadja Simon János szponzorációs ajánlatát és Budapestre költözik, vagy marad Szolnokon és soha nem bontakoztathatja ki tehetségét, amely akkor már mindenki számára egyértelmű volt.
A család többet törte a fejét a kislány elengedésén, mint maga az érintett, aki gondolkodás nélkül követte álmait a fővárosba. Merész lépés volt ez akkor egy tizennégy és fél éves gyereklány részéről:
− Számomra ez nem is volt kérdés. Már kiskoromban sem ijedtem meg a lehetőségektől. No persze, az első napok azért engem is megviseltek. A Folyondár utcai Sávolt Tenisz Akadémiára érkeztünk, innen János elvitt minket a Zöldmáli lejtőn bérelt lakásba. Azután egyedül maradtam a két bőröndömmel és a tudattal, hogy másnap tíz órakor edzésen kell lennem. Azt sem tudtam, hol vagyok, mi lesz velem? Akkor azért én is elbőgtem magam. Szerencsére találtam egy térképet a lakásban, és megoldottam a feladatot. A kétségek között átvészelt első éjszakát követően, egyik kezemben a tenisztáskával, másikban a térképpel, már nyolc után nekivágtam, nehogy elkéssek.
A történet kellemesen folytatódott előbb Fonó Lászlóval, majd Zachár Zoltánnal dolgozott. Ám aki mindenkinél nagyobb segítséget nyújtott neki, és a legrosszabb időkben is mellette állt, az érdekes módon nem egy teniszes, hanem egy erőnléti edző, Vaskó Balázs volt. S miután Simon János kiszállásával a biztos anyagi háttérnek is búcsút inthetett, az is előfordult, hogy a szakember puszta szimpátiából foglalkozott vele. Nagyrészt neki köszönhető, hogy ma már a kondiedzések fanatikusának tartja magát.
− A mai napig hálás vagyok mindenkinek, különösen Jánosnak, ám ez a munkakapcsolat végül korántsem úgy alakult, ahogy az várható lett volna – mesél a Budapestre költözését lehetővé tevő szponzorról Bukta Ágnes. – És ebben elsősorban én voltam a ludas. Az edzéseken mindent beleadtam, ha kellett százötven százalékosan teljesítettem, de valahogy elment a kedvem a versenyzéstől. Iszonyú megfelelési kényszer alakult ki bennem, amit én pakoltam saját magamra. Ha csak magamért játszottam volna, könnyebben viselem, de én ranglista helyezésben és sikerekben akartam meghálálni a bizalmat, amit kaptam. Sajnos nem ment, ezért a juniorkarrieremre nem is szívesen emlékszem vissza.
Aztán 2012-ben változott a helyzet, jönni kezdtek az eredmények, s azóta összesen nyolc egyéni és húsz páros ITF-tornát nyert a 10 és 15 ezer dolláros kategóriákban, legjobb világranglistás helyezését pedig 2017 októberében érte el a WTA 294. helyén (párosban 209.). Ehhez azonban egy felismerésre is szüksége volt. Azt mindig is tudta, hogy számára nagyon fontos az edző személye, a vele kialakított kapcsolata. Arra viszont csak Kisantal Péter vezette rá, hogy a szabadsága és az önállósága is legalább ilyen lényeges. A BTC jelenlegi szakembere gyakorlatilag csak fél szemmel követte a gyakorlásait, tudta, hogy az akkori kiemelkedőn jó közösségben, Áginak pont ennyi kell.
− Ez volt az a pillanat, amikor végre felszabadultam és lekerültek rólam a lelki terhek. Később, Pákai Norbi, majd különösen Temesvári Andi tett hozzá sokat a teniszemhez, ám végül mindig győzött a szabadság utáni vágyam és mentem tovább – említi a számára legfontosabb neveket a 26 éves játékos, majd Balla Pétert hozza fel, akivel azért volt könnyebb a közös munka, mert az életben is egy párt alkottak. S bár ma már csak a teniszpályán segítik egymást, az országos bajnokságra is ő kísérte el. – Sokan hiszik, hogy még mindig együtt vagyunk, de nem. Emberileg azonban végtelenül sokra tartjuk egymást, ezért mindig számíthatok rá. Az ob-n nagyon sokat segített a tanácsaival és a jelenlétével.
Ági mindig is jó tanuló volt gyerekként, ám a gimnázium után a tenisz és a vágyott profi karrier lett számára a legfontosabb. Bár az tudta, hogy egyszer mindenképpen szeretne továbbtanulni, s a pszichológia volt az, ami leginkább vonzotta. Ám addig nem mert belevágni, amíg nem érezte magát teljesen elkötelezettnek. Ez a fajta motiváció pedig éppen tavaly jött el, és a Testnevelési Egyetem sportszervezői szakát tekintette az első, biztos lépésnek. S hogy miért nem a régóta vágyott pszichológia? Természetesen a tenisz miatt, amelyet elengedni ugyan még nem tud, de másképp tekinteni rá, már igen.
− A sportág iránti szeretet még mindig itt él bennem, ezért szépen lassan akartam leépíteni a karrieremet, amelyben mindig kulcskérdés volt a pénz, pontosabban annak hiánya – beszél a lehető legnagyobb optimizmussal a jelenről Bukta Ágnes. – Éppen ezért a csapatversenyt, mint biztos kereseti lehetőség még meg akartam tartani az egyetem mellett. Ehhez viszont ranglistahelyezés, vagyis tornás szereplés kell. De nem olyan sok, mint régen. Úgy terveztem, kevesebb viadalon indulok, és majd meglátom mennyire élvezem a játékot. Most, hogy tolódik a szezon, kicsit elbizonytalanodtam, de készen állok bármilyen változásra, amely elé az élet állít.
S hogy ezekben a helyzetekben éppúgy feltalálja majd magát, mint eddig a teniszpályán arra az a legjobb bizonyíték, hogy már most tervezgeti a későbbi jövőt. S ha minden a tervei szerint alakul, akkor a pszichológiai tanulmányokra sem kell majd túl sokáig várnia. Egykori profi versenyzőként, sportszervezői és pszichológusi végzettséggel és a kondizás megszállottjaként egész jó kis csomagot tud majd ajánlani néhány év múlva a saját tanítványainak.
− Több tudás van bennem, mint ami végül kijött belőlem, de emiatt nem bánkódom és nem is bánok semmit sem. Remélem tovább adhatom majd a tapasztalataimat, s mások legalább profitálhatnak belőle. A legkisebbekhez ugyan nem lenne türelmem, de a versenyzők mellett biztosan megtalálnám a helyemet. De nem kapkodom, s már aggódni sem aggódom, az élet majd megmutatja, merre kell tovább mennem − nyugtázza a pillanatnyi helyzetet Bukta Ágnes, aki szíve szerint néhány évig még maradna a pályán, s csak azt követően tenné át székhelyét véglegesen az edzői padra.