Három hónapig szeretett volna Németországban edzősködni Udvardi Zsolt, végül harminc évig maradt Bajorországban. A magyar szakember most új kihívásokat keres akár itthon is.
Udvardi Zsolt nagybátyjának, Molnár Istvánnak köszönheti, hogy teniszező lett belőle és az MTK-VM kiváló csapatának tagja lehetett.
Gy. Szabó Csilla írása (tenisz-palya.hu/MTSZ) * A nyolcvanas évek második felében legendásan jó korosztályos fiúcsapat állt össze a Feneketlen-tónál az akkori MTK-VM színeiben. Kovács Imre, Németh Gábor, Rajó Balázs, Kirchknopf Zoltán, Bán Zsolt és Udvardi Zsolt alkotta azt a hatos fogatot, amely egymást segítve és inspirálva versengett a nagy riválisokkal, többnyire a Budapesti Spartacus legjobbjaival. Az akkori együttesből ma már többen külföldön élnek, Kovács Imre Svájcban, Németh Gábor és Udvardi Zsolt pedig Németországban. Igaz, utóbbi egyre több időt tölt Magyarországon, jóllehet a bajorországi Kastl városában sikeres tenisziskolát hozott létre, és saját étteremmel és üzlettel is rendelkező teniszcsarnokot üzemeltetett. Ám úgy tűnik, ez egyre inkább múlt idő, hiszen a létesítményt idén tavasszal eladta, s a nyár végére a tenisziskolából is végleg kiszáll.
− Most jutottam el az életem azon szakaszába, hogy a kemény, építkezős munkával töltött évtizedeket követően, azzal szeretnék foglalkozni, amit szívből szeretek és a korábbinál kevesebb kötöttséggel jár – mondja Udvardi Zsolt, akivel hol máshol találkozhattunk volna, mint a Molnár Balázs által vezetett Molnár Teniszakadémián, Budakeszin. A két unokatestvért ugyanis nemcsak a szoros családi kötelék fűzi össze, de a sportág iránti kifogyhatatlan szeretet is. Udvardi Zsolt ráadásul Balázs édesapjának, Molnár Istvánnak köszönheti, hogy egyáltalán teniszező lett belőle. Kilenc éves koráig ugyanis inkább úszott, mégpedig a BVSC színeiben, míg nagybátyja rá nem beszélte a kisfiú édesanyját, vagyis saját leánytestvérét a sportágváltásra.
− Már abban az időben is késeinek számított a kilencéves kezdés, még akkor is, ha a családunkban mindenki ezer szállal kötődött a teniszhez, s a hétvégéken én is ott falaztam a klubban – emlékszik vissza Udvardi Zsolt a kezdetekre, s arra a személyre, akinek a lehető legtöbbet köszönhette pályafutása során. – Nagyon komoly felvételivel lehetett csak bejutni az MTK-hoz, s bizony kaptam egy kis hátszelet a nagybátyámtól, akivel végül a pályán is hihetetlenül szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Vele tapasztaltam meg, mennyire fontos az edző és játékosa közötti összhang. István minden meccsemen ott volt, soha egy szót sem szólt, ám jelenlétével határtalan biztonságot adott nekem. Nem a számszerű eredményeim alapján értékelte a teljesítményemet, hanem személyesen látta, hogy minden meccsen megszakadok a győzelemért. Nekem ez nagyon sokat jelentett. Pont harminc éve, hogy magam is edző lettem, azóta járom a meccseket és én is ott vagyok a tanítványaim mellett.
A válogatott Udvardi Zsolttal az MTK-felnőttek közé lépve Böröcz András kezdett el foglalkozni, aki nem sokkal később Németországban vállalt munkát. A korosztályában folyamatosan top10-es játékos ekkor átigazolt a BSE-hez, ahol Nándori Attila irányításával az egyik legjobb szezonját produkálta. Tizenhat évesen az I. osztályú csapatban szerepelhetett, s még meccset sem veszített. A BSE szakembere vasárnaponként is adott neki edzéseket, hogy az együttes legfiatalabbjaként minél előbb a „nagyok”, Kerekes Péter, Krasznai Zoltán, Nándori Levente és Barátosi Levente nyomdokaiba léphessen. Nem sokkal később az Építőkhöz igazolt, s mivel a felnőttek közötti nemzetközi bemutatkozás nem sikerült túl jól, ismét egy rokonra, Kárász Attilára hallgatva, maga is kiment Németországba. Ekkor tizenharmadik volt a hazai férfi ranglistán, a tervezett három hónapból pedig pontosan harminc év lett…
− Fizikálisan nem voltam elég erős a felnőtt mezőnyhöz, a testem felépítésére senki sem figyelt akkoriban, s én sem tudtam, hogy ez fontos lehet – elemzi a tenisz-karrierjének befejezését okozó tényezőket Udvardi Zsolt, aki saját hiányosságát is tapasztalatként vonta le edzői karrierje során, tanítványaival nem követte el ugyanezt a hibát. – Valóban haza akartam jönni, de hirtelen olyan sok pénzt kerestem óraadóként, hogy előtte talán nem is láttam egybe ennyit, tehát maradtam. Kevesebb, mint két hónap alatt megkerestem egy autó árát. Közel tizennégy évig egyéni edzőként dolgoztam. Közben elvégeztem a szükséges iskolákat, az ottani testnevelési egyetem államilag elismert legmagasabb képesítését is megszereztem. Nehéz évek voltak, hiszen megérkezésemkor németül sem tudtam, de gyorsan feltaláltam magam. És mindent megtanultam, amit kellett.
Lenyűgözte a sportág népszerűsége és a helyi klubok jól szervezettsége. Németországban a hobbiteniszre és az ebből befolyó tagdíjakra épül minden, a vezetők önkéntesként irányítják az egyesületet. Szinte minden falunak van jó minőségű pályája, Udvardi Zsolt csarnokába nem kevesebb, mint harminc különböző klub járt edzeni. Az edzői óradíjak ugyanakkor nagyon magasak, egy élvonalbeli korosztályos játékos körülbelül egy hét alatt edz annyit, mint egy magyar kortársa egyetlen nap. Éppen ezért minden szakember a lehető leghatékonyabban dolgozik, ha ebben az igencsak behatárolt időkeretben nem tudja helyesen lerakni az alapokat, akkor a játékosból később már nem lesz versenyző. Tizenhat éves koruk táján állnak át a nagymennyiségű edzésekre azon kevesek, akik a legjobbak közé vágynak.
− Lötyögésért Németországban senkit sem fizetnek, csak akkor tudsz jól megélni a teniszből, ha edzőként minőségi munkát végzel – jellemzi a kinti körülményeket Udvardi Zsolt, aki számára éppen ezért nincs is más értékmérő, mint az említett munka és minőség. – Több fiatal magyar játékos is kijött hozzám edzeni és bizony nagyon hamar kipukkadtak a gyakorlások intenzitásától. Azt sem szokták meg, hogy ha nem dolgoznak rendesen, akkor azonnal vége az aznapi edzésnek. Én megtettem velük, hiszen teljes koncentráció nélkül semmit sem ér az ütögetés. Ha valaki a világ élvonalába akar kerülni, annak legkésőbb tizenhat éves korától át kell állnia a profi szemléletre. Más út egyszerűen nem létezik.
A magyar szakember mára teljességgel átvette a tőle egyébként sem távoli német mentalitást, amelynek fontos eleme a precizitás és az órák alapos megtervezése. Minden gyakorlás alkalmából pontosan tudja, mit és hogyan szeretne megtanítani, saját bevallása szerint meg is őrülne, ha nem tudná, mi az aznapi téma.
S hogy tanítványai közül végül ki lesz a legjobb? Természetesen az, aki a tehetsége mellett olyan alázatosan képes dolgozni a céljai eléréséért, mint például Fucsovics Márton, vagy Balázs Attila. A biztos háttérről már nem is beszélve. Éppen ezért mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy a tanítványainak a teniszpályán kívüli életét is jól ismerje, tudja, mi történik a suliban vagy éppen otthon, a négy fal között. Szerinte még az sem elhanyagolható körülmény, kinek hány testvére van.
− A tűznek mindig belülről kell jönnie, ha csak én akarom, hogy a játékosom nyerjen, azzal semmire sem megyünk. Ha van cél és kellő motiváció, akkor mindent meg lehet tanulni. Hibázni is lehet, csak le kell vonni belőle a tanulságokat. De ehhez az edzőnek is tudnia kell, nem ő a főszereplő, hanem a játékos. Egy pályafutás során a segítők ugyan változhatnak, és változnak is, ám ha mindenki a legjobbat teszi hozzá saját magából, akkor sikeres lehet ez az út – foglalja össze ars poétikáját Udvardi Zsolt, aki az anyagi nyomásoktól felszabadultan, a sportág iránti szeretet által vezérelve szeretne segíteni valakinek, akinek pont őrá van szüksége, s aki megbízik benne. Hogy ez egy játékos, egy klub, vagy éppen egy szövetség, itthon vagy külföldön, azt még nem tudja, de nem is tartja fontosnak. Az elmúlt harminc év alatt szerzett tapasztalatai mostanra álltak össze olyan biztos tudássá, amellyel bárkinek hasznos segítőjévé válhat a legjobbak közé vezető nehéz és viszontagságos úton.